A középkorban ragadva

18.fejezet: Jaken nyomában

- Jaken mester, mondd, te hogyan szoktad szolgálni Sesshoumaru nagyurat?

Rinnel, A-Un hátán ülve utaztunk az éjszakában. A kérdése még engem is meglepett, a szólított pedig ingerülten megpördült, úgy ripakodott a kislányra:

- Ahogy parancsolja nekem, te ostoba!

- Például? – csodálkozott el.

- Nos... öhm... - Jaken elakadt. A döbbenettől leverte a víz, és mozdulatlanul bambult maga elé. Néhány pillanat múlva azonban, elvigyorodott. Talán eszébe jutott valami, amit válaszolhatna.

- Mi a baj Jaken? – nézett le rá, Rin.

- Na, idefigyeljetek! – mutatott ránk a kis gnóm – Ma este bebizonyítom, hogy milyen odaadó szolgája vagyok a nagyúrnak! Sesshoumaru nagyúr büszke lesz, hogy én a csatlósa vagyok! – kiabálta.

- Nekem aztán semmit sem kell bizonyítanod Jaken – néztem rá fáradtan. Én csak vacsorát akartam szerezni. Sesshoumaru megint elment valamerre –biztosított róla, hogy csak körülszaglászik, nem bonyolódik veszélyes helyzetbe– Jakennek pedig megparancsolta, hogy jöjjön el, velem és Rinnel vacsit keresni.

A kis szellem fellelkesült az ötletétől, és megragadva A-Un kantárját, sietve húzni kezdett minket, maga után. Azt hiszem Jaken el is feledkezett a vacsoránkról, ugyanis csak ment előre, szinte futva. Sem folyónál, sem gyümölcsfáknál nem állt meg. Rinnel be is aludtunk útközben. Mire felébredtünk, már egy bambuszerdőben voltunk. Jaken pedig szőrén-szálán eltűnt.

- Hova tűnhetett Jaken mester? – dörzsölte a szemét álmosan, a kislány.

- Biztos ment szolgálni Sesshoumarut – tippeltem. – Mindegy, látok arra egy bokrot, talán van rajta gyümölcs – mutattam az egyik irányba. Szerencsénkre, egy szederbokor volt, így legalább került valami a hasunkba.

- Hagyd abba a csacsogást, és hozd ide azt az olcsó kardot! – hallottuk meg Jaken kiáltását. Nem volt túl messze tőlünk, a bokrok közt átfurakodva, meg is pillantottuk. Egy nagydarab, arc nélküli férfival beszélgetett, aki rövidesen otthagyta őt.

- Jaken! – néztem ki a bokrok közül – ez meg ki volt?

- Csak egy haszontalan, nyomorult szellem – mérgelődött. – Egy dolgot kértem tőle, arra sem volt képes.

Rinnel, Jaken mellé sétáltunk, majd a távolodó szellemférfi után néztem. Nem tűnt erősnek. Úgy nézett ki, mint egy ember. Leszámítva az arca hiányát. Nem tudom mit akarhatott tőle Jaken, de igazából nem is voltam rá annyira kíváncsi.

- Nem bízhatom ezt, erre az ütődöttre – motyogta. Én már teljesen elvesztettem a fonalat. Jaken most nagyon jól elvan magában. Kár is lenne zavarnunk. Fogta magát, felkapta a botját, és elszaladt.

- Azt nem lehet mondani, hogy sokat unatkozik – nézett utána Rin is.

- Szerintem mára hagyjuk békén őt. – legyintettem – nagyon el van foglalva valamivel. Minket meg úgysem fog beavatni.

- Jólvan – bólintott.

Rinnel és A-Un-nal már épp visszasétáltunk volna Sesshoumaruhoz, amikor meghallottuk Jaken fülsiketítő kiáltását.

- Na, megint mi történhetett? – fordultam a hang irányába. Felpattantunk a sárkányló hátára, és a kiáltás felé siettünk.

- Az ott nem Jaken mester? – mutatott Rin, egy szakadékba zuhanó zöld izére.

- De, szerintem ő lesz az. A-Un! Siess! – hiába repültünk gyorsan, Jakent már esélyünk sem volt elkapni. Azonban a fák tompították az esését, így sikeresen túlélte. Ruhája elszakadt, testét, sok-sok karcolás borította, de ő tántoríthatatlanul kúszott előre.