A középkorban ragadva

44.fejezet: Ismét szemtől szemben

Elmentünk egészen a Hakurei hegy lábáig, ott azonban meg kellett torpannunk, ugyanis Kirara és Shippo egyáltalán nem bírták elviselni a hegy auráját. Úgy tűnt, szellemeket nem enged közel magához. Még Inuyasha is megérezte, egy akadály őt is megállásra késztette. Sőt, még Miroku is nehezen viselte.

Mondjuk Kagoménak, Sangonak és nekem semmi bajunk sem volt..

Miroku.. az álszent szerzetes..

Mindenesetre a többiek arra jutottak, hogy Naraku nem lehet itt, a hegyben, hiszen az ő gonoszságával, hogyan is bírná itt ki? Nekem azonban gyanús volt az egész. Ez a hegy tiszta, gonosz energiának nyomát sem éreztem, és mégis.. valami nem hagyott nyugodni benne.

Bankotsu ide tartott, mégsem találkoztunk még vele. Bár ő valami palotát emlegetett a hegy közelében.

Inuyasháék is úgy gondolták, hogy a Hét harcost kell keresnünk, mert ők tudhatják, hol bujkál Naraku. Így hát, tovább is álltunk.

Messze jártunk már a hegy lábától, egy falu mellett sétáltunk, amikor egy idős bácsi megszólított minket:

- Hahó! Fiatalok! – megálltunk és kérdőn néztünk rá – Nem tanácsos fiataloknak a várkastély körül ólálkodni. A katonák azonnal bevinnének. – összeráncoltam a homlokom. Azt mondta várkastély? Vagyis egy palota van a közelben? – Minden kardforgatásra képes fiatalt beszállítottak a kastélyba. – jött közelebb hozzánk. – Még az utazókat is besorozták.

- Mi történt? Nagy csatára készülnek? – érdeklődött Miroku.

- Hát, úgy tudom, a palota ura egy fenyegető levelet kapott. Amiben az állt, hogy elviszik a vár kincsét.

- Miféle kincset? – léptem előre. Rossz előérzetem volt.

- Sajnos, halvány fogalmam sincs. De a ti érdeketekben jobb lesz, ha nem is látnak meg. – intett óva minket. Ekkor lónyerítést hallottam meg a hátunk mögül. Egy talpig páncélba öltözött férfi lovagolt felénk. – Áh itt jön! Ő a szamurájsereg parancsnoka.

Az idegen megállt előttünk. Közelről igazán félelmetes látványt nyújtott. Arcát maszk takarta, kezében hosszú lándzsát szorongatott. És nem túl kedvesen méregetett minket.

- Feleljetek, kik vagytok idegenek? – dörrent ránk.

- Mi csak egyszerű utazók vagyunk, Nagyuram! – válaszolt Miroku, udvariasan.

- Ha bolondnak nézel, felkoncollak! – nem beszélt éppen barátságosan velünk.. – Fényes nappal szellemek kószálnak a területünkön? Régen nem láttam ilyet.

- Talán valami bajod van velem, te piperkőc? – morrant rá Inuyasha. A szamuráj rögvest felé szegezte hosszú lándzsáját. Inuyashának hátrébb kellet lépnie, hogy fel ne nyársalja. – Hé! Meguntad az életed? – ugatta.

- Tűnjetek el innen! – húzta vissza fegyverét a parancsnok. – Most azonnal! – rántotta meg a kantárt. – Nem lesz több figyelmeztetés! – közölte vészjóslóan, majd visszaügetett a katonáihoz.

- Én kilapítom! – kiáltott Inuyasha, ökölbe zárva kezeit.

- Hallottatok már a Hét harcosról? – kérdezte váratlanul az idős bácsi mellettünk. Rögtön felkaptuk a fejünket. – A parancsnok, aki az imént el lovagolt.. ő fejezte le őket, 10 évvel ezelőtt.

- Hogyan? – kaptam a szám elé a kezemet, majd az elvágtató szamurájok után néztem.

- Mit gondoltok? Hasznos lehet, ha beszélünk vele. – követte a pillantásom Miroku is.