A középkorban ragadva

56.fejezet: Tükörkép

Úgy döntöttem felrakom a kövi részt is, talán havi 1 részt sikerül felrakosgatni, de előre is bocsi, ha mégsem jönne össze.

Mindent megköszöntem. Sokáig álltam Kikyo síremléke előtt, bár nem tudom mennyi idő telhetett el. Megköszöntem, hogy segített nekem abban a helyzetben, amikor fogalmam sem volt, mit tegyek. Megköszöntem, hogy segített meglelnem a bátorságomat, hogy ráébresztett a spirituális erőmre, tőle tudtam meg, hogy a papnőkre jellemző tisztító energiával rendelkezem. Megköszöntem, hogy mellettem volt, amikor úgy éreztem teljesen egyedül maradtam.

Megköszöntem, hogy a barátom volt.

Azt hiszem, mondani se kell, hogy zokogva hálálkodtam a halott papnőnek. Csak álltam, beszéltem és sírtam egy olyan apró szentély makett előtt, amit Kikyo tiszteletére állítottak még 50 éve. Azt sajnáltam végtelenül, hogy mindezt nem magának a papnőnek mondtam el, csupán remélhettem, hogy mégis meghall engem a túlvilágról.

Sesshoumaru végig nem mozdult mellőlem..

Türelmesen hallgatta a siránkozásomat, ma már másodszorra. Többször elcsodálkoztam, hogy bír még mindig elviselni. Miért tart ki még mindig mellettem. Miért nem hagy magamra..

Mert szeret..

Sesshoumaru szeret engem.

Talán még jobban szeret, mint amennyire én őt. Hiszen soha nem tett olyat velem, mint amit én vele. És tudom, hogy soha nem is fog.

- Egy szörnyeteg vagyok! – csúszott ki a számon zokogva. Sesshoumaru bizonyára nem is értette miért mondtam ezt. Még mindig Kikyo sírjával szemben álltam. Ez a mondat sehogy sem illett a hálálkodásomba és a búcsúmba. – Egy igazi szörnyeteg. – halkultam el.

- Miért mondod ezt? – Sesshoumaru kifejezéstelen hangjára összerezzentem. Valamiért nem számítottam rá, hogy megszólal. Azt hittem csak csöndben figyelni fog, nem kérdezősködik.

Miért hiszem mindig azt, hogy nem érdekli mi van velem? Pedig nagyon is érdekli. Még most is. Még mindig..

Kihúztam magam, letöröltem a könnyeimet és megfordulva Sesshoumaru szemeibe néztem.

- Mikor utoljára találkoztunk a Hakurei hegyen, azt mondtad Bankotsunak, hogy téged többé nem érdekellek. – kezdtem határozott hangon. Visszaemlékezve arra a fájdalmas estére, mikor igazán kicsúszott a lábaim alól a talaj. Sesshoumaru szemöldökei összeszaladtak. Nyilván ő is jól emlékezett rá. – Elég határozottnak tűntél. El is hittem minden szavadat. Most mégis itt vagyunk. Ketten. Azt mondtad maradhatok, azt mondtad még mindig szeretsz. Mitől változott meg ilyen gyorsan a véleményed? – ez a kérdés még csak most fogalmazódott meg bennem. Sesshoumaru otthagyott a Hakurei hegyen Bankotsuval. Mégis alig két nap telt el, de már vissza is jött és magával vitt. Még ha talán nem is miattam ment vissza, talán csak Narakut érezte meg és vele akart leszámolni. – Naraku miatt jöttél vissza? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal – Azért hoztál el, mert nem láttad sehol Bankotsut? Azért segítettél mert védtelen voltam?

- Miért lepődsz meg még mindig annyira azon, hogy nem hagylak magadra? – Sesshoumaru szemében fájdalom villant, ahogy feltette ezt a kérdést. Arcom megint égni kezdett. A szívem is belesajdult Sesshoumaru nézésébe. – Nem Naraku miatt mentem vissza a hegyre. – mire ezt kimondta, vonásait már újra rendezte, arca megint felvette a hűvös közönyt. De nekem több másodpercig is eltartott, mire felfogtam a mondat lényegét. Szívem eszeveszett dobogásba kezdett.

Sesshoumaru miattam ment vissza.

A szellem sóhajtott egyet.

- Gyűlöltem Bankotsut. Gyűlöltem azt a helyzetet, amibe belesodort téged. Undorodtam a gondolattól, hogy megkedvelted, hogy vele utaztál, hogy.. – itt mordult egyet. Tudtam a mondta folytatását. „Undorodtam a gondolattól, hogy lefeküdtél vele". Összébb húztam magam. Szégyenemben a földet kezdtem pásztázni. – És igen, abban a percben téged is gyűlöltelek. – nem lepődtem meg, mégis fájt hallani. – De azonnal megbántam, hogy otthagytalak vele. – ismerte be – Vissza akartam menni, hogy széttépjem őt – torkából újra előtört az enyhe morgás. Nagyot nyeltem. Nem tudom mi tartotta vissza végül, de hálás voltam, hogy nem így történt. Nem tudom mit tettem volna, ha Sesshoumaru a szemem láttára tépi szét Bankotsut. – Ez a papnő – fordult Sesshoumaru, Kikyo síremlékéhez – utánam jött. És téged védett. – elkerekedtek a szemeim. Kikyo beszélt Sesshoumaruval az érdekemben? – Az érzéseidről beszélt, hogy szerinte mit miért tettél. Bosszantó volt. De elgondolkodtatott. – a férfi még mindig Kikyo sírját figyelte. – Megértettem néhány dolgot, és úgy döntöttem még egyszer találkozni akarok veled, hogy beszéljünk. De a dolgok kissé másképp alakultak.