A középkorban ragadva

31.fejezet: Reiko anyó

Sesshoumaruhoz bújva figyeltem a tábortüzet. Rin és Jaken már mélyen aludtak, nekem azonban nem jött álom a szememre. A mai napon elmélkedtem. Koga és csapata nem mentek ki a fejemből, bár nem értettem mit tudok róluk ennyit gondolkodni. Úgy éreztem, feldolgoztam már azt a tényt, hogy ők voltak, akik végeztek a falusiakkal, és akik megtámadták Rint. A kislány, úgy tűnt megbocsátott nekik, bár a farkasoktól talán élete végéig félni fog.

- Min elmélkedsz? – kérdezte Sesshoumaru.

- Miért voltál ma egész nap olyan feszült? – néztem rá. – Hozzád se mertem szólni az út alatt. Már-már azt hittem rám vagy dühös valamiért.

Sesshoumaru először nem válaszolt, csak áthatóan a szemembe nézett. Most már biztosra vettem, hogy nem tévedtem. Valami baj tényleg van. Vagy volt.

- Az a férfi.. Daichi.. Ő okozta a zúzódás nyomokat a nyakadon? - Annyira meglepett a kérdése, hogy hirtelen leblokkoltam. Kikerekedett szemekkel pislogtam rá. Tehát emlékszik. Persze, hogy emlékszik.

- Igen – válaszoltam rekedten. – A búcsúajándéka volt – fintorodtam el.

- A szájával... csinálta? – Sesshoumaru nehezen tette fel a kérdést. Mintha nem akarná hallani a választ. A közönyös álarca hirtelen lehullott róla. Szemében igazi haragot láttam. Zavaromban a földet kezdtem bámulni. El akartam mondani Sesshoumarunak, de éreztem, ahogy a sírás szorítani kezdte a torkomat.

- Igen.. – préseltem ki magamból.

Feszült csend következett. Sesshoumaru ölében ültem, így éreztem a remegését. Kezével megszorította a vállamat. Kérdezni akart még valamit. És sejtettem, hogy mire kíváncsi.

- Meg.. erőszakolt? – sziszegte.

Nem tudtam visszatartani tovább. Kitört belőlem a zokogás. Gyorsan ingatni kezdtem a fejem, mielőtt Sesshoumaru félreértette volna a reakciómat. Bár az erős szellemi energiáját így is megéreztem. Szerintem észre sem vette a fejrázásom.

- Nem.. nem történt semmi – próbáltam nyugtatni. Könnyes szemekkel ismét felnéztem rá. Az ő szemei azonban haragosvörösen izzottak. Testéből csak úgy áradt a hatalmas, dühös szellemi erő. Pont olyan arcot vágott, mint aki mindjárt gyilkolni fog. Mint amikor Itami bűvöletébe került. Megrémültem. De nem tágítottam. – Sesshoumaru, nem történt semmi. Nem erőszakolt meg. Kérlek, nyugodj le. – Arcát kezeim közé fogtam, és közelebb hajoltam hozzá. – Nem történt semmi – ismételtem lassabban.

Megvártam, amíg lecsillapodott. Szemei lassan visszaváltoztak természetes aranybarna színükre.

Már nem harag pislákolt bennük, hanem valami egészen más.

Talán fájdalom? Vagy bűntudat?

Ritkán láttam Sesshoumarut így kikelni magából. Nem szokta felfedni az érzéseit. Még előttem is csak ritkán. És olyankor is mindig érezni szoktam egy kis távolságot. Sosem mutatta magát teljesen sebezhetőnek, még nekem sem.

- Minden rendben? – kérdeztem óvatosan.

Nem reagált semmit, csak nézett. Szomorúan.

- Nem erőszakolt meg, csak megpróbált. – hajtottam le a fejem. – De nem bírt velem – mosolyodtam el halványan és ismét Sesshoumaru szemébe néztem. – Sikerült jó erőset rúgnom a legfájóbb pontjába.

Sesshoumaru lassan az arcomhoz emelte a kezét, és letörölte róla a maradék könnyet.

- A férfiak, jobban teszik, ha vigyáznak veled.