A középkorban ragadva

30.fejezet: Koga farkasai

- De igenis számít a jó illat! – duzzogtam

- Így is-úgy is jó az illatod. Felesleges volt az a parfüm – feleselt Sesshoumaru.

- De én szerettem azt az illatot – pityeregtem. Mindeközben éppen úton voltunk egy folyó felé. Rin és Jaken előttünk meneteltek. Ők szerintem kifejezetten unták már a vitánkat.

Történt ugyanis, hogy még a saját világomból anno magammal hoztam egy parfümöt is, amit a táskámban tartottam. Alig használtam, csak akkor kezdtem újra, amikor összejöttem Sesshoumaruval. De akkor sem vittem túlzásba, többnyire megfeledkeztem róla. Ma reggel azonban ismét eszembe jutott és használni is szerettem volna. De amikor fújni akartam, az üveg váratlanul kicsúszott a kezemből, és természetesen egyenest egy szikladarabra érkezett, amin azonnal ripityára tört. Ettől kis híján sírva fakadtam. Nemcsak, mert szerettem volna használni (hisz' így is csak nagyon ritkán tettem), hanem mert ez is egy emlék volt az otthonomról. Egy tárgy, ami velem került át a középkorba. Mint, egy bajtárs, aki velem volt a kezdetektől.

Lehet, hogy őrültség így gondolni egy parfümre, de nekem akkor is sokat jelentett.

Sesshoumaru persze nem értette a kiborulásom okát, az ő szemében az csak egy újabb felesleges cucc volt, amit cipeltem a hátizsákomban. Tehát nem számíthattam tőle sok vigasztalásra.

- Így is csupa fölösleges holmit cipelsz magaddal – morogta. – És az orromat is mindig facsarta az az erős illat.

- Te nem is értesz engem Sesshoumaru! – csapkodtam a levegőbe indulatosan – Fogalmad sincs mit jelentett nekem az a parfüm. Az otthonomból hoztam.

- Ahogy a többi kacatot is, amik még mindig a táskádban pihennek. Azokra majd jobban vigyázol, és kész. Elég volt a hisztiből – szidott le „ellentmondást nem tűrő" hangon. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit az apja próbál fegyelmezni.

Így tehát karba fontam a kezeimet, és durcásan elfordultam Sesshoumarutól. A szellemet nem hatotta meg a passzív-agresszív hallgatásom. Szerintem még örült is neki, hogy végre csöndben maradtam.

- Néha nagyon gyerekesen viselkedsz – törte meg a csöndet.

- Csak most vetted észre? – kaptam oda a fejemet „még haragszom rád" pillantással.

- Sajnos nem. – sütötte le a szemét fáradtan.

- Arra menjünk Jaken! Látok ott egy folyót! Foghatunk halat! – Rin kiabálva előre szaladt, Jaken pedig utána. Nem foglalkoztam velük különösebben. Még lefoglalt a saját fájdalmam. Így hát csöndben sétáltam tovább Sesshoumaru mellett. Más körülmények között valószínűleg Rin után szaladtam volna. Vele tényleg sokszor gyereknek éreztem magam. És ez megnyugtatott. Olyankor mintha minden problémám elillanna. Akkor csak az a dolgom, hogy jól érezzem magam és sokat nevessek. Sesshoumaru pedig a gondoskodó apa, aki vigyáz ránk.

Bár kicsit beteges úgy gondolnom a „pasimra", mint apára, de mindegy, ez most csak egy fura hasonlat.

- Rin után megyek – sóhajtottam.

- Most haragszol rám? – kérdezte a szokásos semleges hangján.

- Nem – eresztettem meg egy halvány mosolyt, és a keze után nyúltam, amit kicsit meg is szorítottam. – Szeretlek Sesshoumaru – néztem a szemébe.

Ő is enyhén elmosolyodott és közelebb húzva magához megcsókolt. Majd elengedett, hogy Rin után futhassak.

Hamar utolértem őket, átverekedtem magam a bokrokon, de mikor a folyóhoz értem, nem csak Rin és Jaken álltak ott. Rin, Jaken háta mögé volt bújva, és rögtön meg is értettem miért. A folyóparton ugyanis farkasok néztek ránk. Két fiatal fiúval a hátuk mögött. Ők egészen emberiek voltak, de éreztem, hogy nem azok.