A középkorban ragadva

29.fejezet: Újra szabadon

Mire legközelebb kilestem a fa mögül, Inuyasha már egyedül volt. Meghallhatta a motoszkálásom, mert hirtelen hátra fordult, és döbbenten a szemembe nézett. El akartam kapni a tekintetemet, de képtelen voltam rá. Arcvonásai lassan megváltoztak, elkerekedett szemei szomorúvá váltak. Éreztem, hogy mondani akar valamit..

- Kazumi! – szólt halkan. De ki az a Kazumi? – KAZUMI! – Inuyasha hangja egyre erősebben zengett. Az alakja pedig lassan eltűnt a szemem elől.

                             ...

- Kazumi! Jól vagy? – Kagome rángatott vissza a valóságba. Megint álmodtam. Pontosabban látomásom volt.

- Mi- Mi történt? – ültem fel lassan. Ekkor tudatosult bennem, hogy eddig a földön feküdtem a fehér virágok között. Felnézve pedig a csillagos eget láttam.

- Sikerült! – válaszolt boldogan. – Kijutottunk a barlangból.

- Megcsináltátok? – néztem felváltva rá és Kikyo-ra örömittasan. A papnő már sokkal jobban nézett ki, arcába visszatért az élet. Már a körülményekhez képest, hiszen, végülis halott. Egyből feltűntek a körülötte lebegő, kígyóra emlékeztető szellemek. Kis fénylő gömböket hoztak Kikyo-nak, amiket a testébe fogadott. Ezek hát a lélekrablók.

- Együtt csináltuk. Mind a hárman – mosolygott kedvesen Kagome. – A négy szilánkból kettő lett – mutatta a tenyerében pihenő ékkődarabokat.

- Hűha! – pislogtam – A tieid lehetnek, nekem nem kellenek! – fintorodtam el. Mióta Naraku ezekkel irányított, szeretnék minél távolabb kerülni az ékkőszilánkoktól.

- Kikyo! Fel tudsz kelni? – sétált hozzá lassan Kagome. A papnő csukott szemmel válaszolt:

- Miért vagy még itt? Vissza kéne menned Inuyashához. – Kagome enyhén hátra hőkölt, mint akinek most jutott eszébe, hogy valaki valóban keresi őt. Bár lehet, hogy Kikyo fagyos stílusán lepődött meg.

- Jó késő van már, biztos Sesshoumaru és Rin is agyon aggódják magukat miattam – álltam fel.

- Megleszel Kikyo? – Kagome még mindig aggódott a lányért. Belém pedig egy furcsa rossz érzés hasított. Az imént Kagome szemén keresztül láttam a világot. Azt láttam, hogy Kikyo és Inuyasha ölelkeznek. Inuyasha szerelmesen vonta magához a papnőt. Kagome szíve akkor megtelt féltékenységgel, és mély szomorúsággal. Most mégis úgy aggódik Kikyo-ért, mintha csak barátnők lennének. Pedig egyáltalán nem azok..

- Menjetek csak – válaszolta halkan.

- Én még itt maradok kicsit Kagome, de te menj nyugodtan – mosolyogtam rá. – Remélem, hamarosan ismét találkozunk.

- Én is. – Bólintott kedvesen – Vigyázzatok magatokra – intett, majd eltűnt a fák között. Én pedig lassan Kikyo-hoz fordultam.

- Kikyo.. Mégis mi van közted és Inuyasha közt? – tettem fel a kissé kényes kérdést, amihez végső soron semmi közöm nem volt, de nem tudtam megállni, hogy rákérdezzek. Egy kis közöm azért mégiscsak van hozzá, hisz' velük álmodok már hónapok óta.

- Már semmi. – nézett rám kicsit ridegen. – 50 éve semmi.

- Nekem nem úgy tűnt – ellenkeztem – Inuyasha már Kagoméval volt, amikor meglátott titeket ölelkezni az erdőben. Tehát ez nem lehetett olyan régen.

- Neked ehhez nincsen semmi közöd. – vágott vissza. Arca enyhén kipirult. Talán zavarba jött, vagy a haragtól változott meg a színe.

- Az lehet... de nagyon kedvelem Kagomét. És szeretném, ha boldog lenne Inuyashával. Vagy ha Inuyasha még téged szeret, akkor meg hagyja őt békén..