Szerelmünk Záloga

62. Szilánkok



(Mindenképpen hallgassátok a zenét az olvasáshoz!<3)

-- Draco? - kérdezem, mikor hosszú idő után sem szólal meg.

Lehet, hogy jobb lett volna.. De nem tudhattam...

Majd rászánta magát valamire. Valamire, aminek kimondása darabokra szaggatja az így is megrepedt lelkem. Ami.. Jobban fáj bármi másnál. De tényleg bármi másnál.

-- Szakítsunk - mondja érzelemtől mentes hangon, ami szilánkokra töri a szívem.

─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───

A fülem cseng. Nem észlelek szinte semmit a külvilágból. De szinte hallom.. Ahogy a szívem darabokra törik.

A fiú, akit annyira szeretek.. Akit az életemnél is jobban szeretek és becsülök.. Most mondta ki azt a szót, amit soha sem akartam az Ő szájából hallani. De most.. Mégis azokon az ajkakon gördült ki a lelkemet összeroppantó hír.

-- M.. Mi? - dadogom lassan. Érzem, ahogy a könnycseppek szúrni kezdik a szemem.

-- Jól hallottad - mondja kifejezéstelen arccal. - Szakítani akarok.

Nem hittem el, amit hallottam.
A lábaim zsibbadtak, és azokban a percekben úgy éreztem, hogy menten összesek. A kezem fájt, a fejem lüktetett, a szívem hevesen vert. Hogyha egyátalán még volt..

-- Mi.. - próbálok a szipogásom közben beszélni, de a torkom elnyeli a szavakat. - Miért?

-- Azt hittem, ez elég nyilvánvaló - sóhajt drámaian, én pedig egyre jobban érzem, hogy a kezeim remegni kezdenek. - Azért, mert már nem szeretlek!

A szemem.. Az ajkam.. A testem.. A szívem.. A lelkem.. Az egész lényem. Abban a percben szűnt meg létezni.

Próbáltam az elméjébe hatolni, hogy kiderítsem, miért. De lezárta. Mint egy kulccsal lelakatolt kis könyvet.

Elzárta magát előlem..

Remegtem a félelemtől és a beismerése fájdalmától. Észlelhető lehetett rajtam a légszomj első jele. Ziháltam. Nem kaptam levegőt.

Fojtogattak.

-- Hogy? - kérdezem mostmár kicsit sem palástolva sírásomban megbújó fájdalmamat. - Akkor meg.. Miért voltál velem eddig? - zokogom.

-- Csak húztam a dolgot, amíg lehetett - von vállat. - Minél többször dughattalak meg, annál jobb volt.

Bőgni keztem.

Igazam volt! Kibaszottul igazam volt, és Harrynek, Ronnak, Mionak és Ginnynek..

Játszott velem.

Egy játékbaba voltam, amit a száj íze szerint rángatott ide-oda. Nem kellettem neki. Vagyis hát nem a lelkem. Nem a személyiségem, a viselkedésem, és nem is a szeretetem fogta meg. Nem. Ezekről szó sem volt. Csak a testem kellett neki.

És én hülye..

-- Mi??? - sírok fel mégjobban. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Fájt minden egyes mozdulat, minden egyes levegővétel. - Miért? Miért tetted ezt velem? Azt hittem, szeretsz! - sírom

-- Szerettelek is. Csak.. elmúlt. - közölte szenvetlen hangon, a pillantása könnyáztatta arcomat fürkészte rezzenéstelenül.

-- De.. Draco, kérlek, ne tedd ezt velem! - könyörögtem elveszítve a remény utolsó szálát. - Én nélküled.. Nélküled.. - sírom egyre csak. - Nem bírom ki, érted?? Ne.. - nyelek vissza egy nagy adag könnyet. - Nem teheted ezt! Nem dobhatsz el! Nem és nem! A.. A karkötőnk..