Szerelmünk Záloga

81. Kihunyt láng

Az idő képlékeny dolog. Ezért is volt furcsa, hogy milyen gyorsan eltelt..

· · ─────── ·𖥸· ─────── · ·

Mindenhol kőhalmok és lerombolt vártornyok. Por, verejték és frissen kiontott vér szaga terjeng. Az égen gomolyfelhők tömkelege préselődik egymásnak, majdnemhogy hatalmas ködöt zúdítva ránk, az életükért küzdő varázslókra és boszorkányokra. Pálcák zöld fénye lebben, elsuttogott vagy kiáltott átkok és rontások zavarják a természet csendjét.
Sok kérdés felmerülhet ilyenkor valakiben. Mi történhet éppen?
A tömör és lényegretörő válasz egyetlen szó: háború.

Nem tudom, hova ment Draco. Eltűnt a szemem elől! Futottam utána, átugorva néhány régi diáktársaim élettelen testét, aztán egy átok elsuhant előttem és.. itt vagyok. Szemben állok egy olyan emberrel, akiről nem hittem volna, hogy küzdenem kell. Egy olyan emberrel, akiben megbíztam és hittem, hogy egymás oldalán harcolunk majd ebben a háborúban. Most mégis pálcát emelve rám készül elmormogni a halálos átkot.
Zöld fény villan szilvafa pálcájából, én kikerülöm. Néhány centin múlt az életem. Elbújok az egyik, az ostrom alatt ledöntött kemény kőfal mögött. Elegendő biztonságot nyújt jelenlegi támadóm ellen, de nem maradhatok itt sokáig, különben más valaki prédája leszek.
Menekülő utat keresve a fülembe kúszik ellenfelem rideg hangja. Szinte látom rajta azt az elégedett, sunyi vigyort. A hangja hideg és érzéketlen. Élvezettel ejti ki minden egyes szavát.

- Ugyanolyan szívos vagy, mint a szüleid voltak - mondja, túl közel van ahhoz, hogy ne halljam pálcája sercegését. - De ők nem voltak ilyen makacsak. Nekik elég volt kevesebb átok is!

Az idő lelassul. Ádázul villan fel a szemem.
- Megölte a szüleimet.. - ahogy lassan eljutnak a szavak az agyamig, egyre jobban kezd pezsegni a vérem.
Meg akarom ölni.

Az emberben sok kérdés felmerül, mikor egy olyansvalaki szúrja hátba, akiről nem is gondolta volna. Az ilyen emberek szeme csendben lángol, várva a megfelelő pillanatot. Ezt a saját káromon tanultam meg.

De hogyan is jutottunk el addig, hogy el kellett döntenem, hogy a saját életem megmentése vagy egy olyan ember megölése, akiben megbíztam? Minden a tavasz eljövetelével kezdődött..

•─────⋅☾ ☽⋅─────•

- Bolond vagy, ha azt hiszed, ezt felveszem - szörnyülködök el a ruhadarab láttán.

- Ne kéresd már magad! Vedd fel, biztosan jól áll! - noszogat tovább a szőke hajú fiú.

- Nem kéretem magam, egyszerűen csak ez a ruha.. - veszem a kezeim közé, hogy megszemléljem. - Nem is tudom kifejteni, hogy mi ez.

- Ez? Ez egy csodálatosan szabott ruba, amit ha felvennél, rohadtul boldoggá tennél - húzza mosolyra szája szélét Draco.

- De nem is takar semmit - mutatok a szinte átlátszó anyagra.

- Épp ez a lényeg!

- Te hülye vagy - mosolyodok el a fiú gyerekes viselkedésén.

- Drágáim! - nyit be hirtelen Narcissa, az arca csupa aggodalmat sugall.
Hála az égnek, hogy nem vettem fel azt az izét.. Most aztán égne a pofánk!

- Mi a baj, anyám? - kérdezi Draco.

- Ezt.. - lihegi. - Ezt.. látnotok kell. - Fogja magát, berántja az ajtót és már csak a magassarkúja kopogását lehet hallani a lépcsőn.
Dracoval egymásra nézünk, mindketten össze vagyunk zavarodva. Egyszerre indulunk el az ajtó felé, majd elkezdünk lesietni mi is a lépcsőn. Lent körülnézünk, de csak a sötét ablakok, a még sötétebb méregzöld árnyalattal ellátott hatalmas függönyök vártak minket. Majd mikor nagy hangzavarra leszünk figyelmesek a hall felől, szinte futni kezdünk. Bellatrix őrült ordítozása csapja meg a fülünk, és valósággal berontunk a terembe. Megdöbbentő látvány fogad. Ron és Hermione egymásba kapaszkodva zihálnak a félelemtől, Mione kezéről pedig csöpög a vér. Mellettük Harry lihegve tartja a pálcáját Bellatrixra, aki épp Dobbyval ordibál.