Szerelmünk Záloga

2. A vonatút

Megérkeztünk. Éppen a King's Cross pályaudvarán lököm magam előtt a csomagjaimat. Átfutok a 9 és 10-es szám közötti falon, és máris Roxfortba menő Expressz előtt állok, a Weasleykkel karöltve.

Csomagjaimat szorongatom idegességemben.

Nyugalom, Diana, nem lesz semmi baj! Ez csak egy francos iskola, nem kell ezen annyit rágódni!

De ezek a gondolatok csak rátettek egy lapáttal az idegességemre.

-- Jól vagy, Diana? - jött mellém Ron, aki maga előtt tolta saját bőröndjét.

-- Persze, hogy jól vagyok! Miért ne lennék? - kérdeztem vissza.

-- Csak mert úgy nézel ki, mint aki ideges - tapintott rá a lényegre vörös hajú barátom.

-- Na nem mondod.. - dünnyögöm halkan.

-- Nézd, ott jönnek Harryék! - mutatott egy fekete hajat viselő és felénk közeledő srácra. Mellette egy borzas barna hajú lány egyensúlyozott a könyvekkel a kezében.

Ezek szerint szeret olvasni. Úgy érzem, jól megértjük majd egymást.

-- Szia, Harry! - húzta egy baráti ölelésbe a fiút Ron. - Hermione! - biccentett a lánynak, aki szintén szégyenlősen bólintott köszönésképp.

Ez nekem fura. Ron eléggé egy tapadó típus, de ezzel a lánnyal -azaz mint kiderült, Hermionéval- eléggé távolságtartó. Arra következtettem, hogy vagy gyűlölik, vagy nagyon is kedvelik egymást, persze az a fajta kedvelés már a barátzónán kívülre esik. Na mindegy, majd meglátjuk, hogy melyik opció a lehetségesebb.

-- Szia! Mi még nem találkoztunk. - fordul felém a pápaszemes fiú. - A nevem Harry, Harry Potter!

Harry Potter! Hát ezért volt olyan ismerős ez a srác!

-- Szia, Diana Sparks - mutatkozok be én is. - És, ha jól hallottam, te pedig Hermione vagy, igaz?

-- Igen, Hermione Granger - nyújtja a kezét, majd barátságosan megrázom. - Sokat hallottam rólad! A levelekben Ronnak be nem állt a szája, annyi mindent mesélt rólad!

-- Ohh, tényleg, Ronald? - fordulok mosolyogva az említetthez. - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek benneteket!

-- Mi is! - mosolyog rám Harry.

-- Na jólvan, srácok, ráérünk megismerni egymást a vonaton is, most viszont szálljunk végre fel! - int Ron a már füstöt pufogó vonat felé.

-- Rendben! - mondjuk egyszerre.

Felszállásunk előtt először Mrs. Weasley csontropogtató ölelésben részesít minket és óvaint minden bajtól.

Mintha csak az anyukámat hallanám..

Elszontyolodtam az emlékre. Anyukám mindig is féltett, de a bizalmat amit belém fektetett elnyomta az aggódását. Mindemellett, harci képességeimnek hála -ami nem csak a mágiára értendő- nagyobb biztonságban tudhatott. Az éjszakai támadás után önvédelmi szakkörökre járatott. Én pedig szívesen mentem, hisz mindig is meg akartam tanulni verekedni.

Nagy nehezen elszakadtunk Mrs. Weasleytől, utána pedig felcibáltuk a cuccainkat a vonatra, majd kerestünk egy üres fülkét. Leültem a jobb oldalra, az ablakhoz legközelebb eső helyre, mellém pedig Hermione, előttem Harry, mellette pedig Ron foglalt helyet.

-- Szóval, Diana..

-- Állj! Ezt ne! - intettem le, amivel beléfojtottam a szót. - Nem kell folyton a teljes nevemen szólítanod!