Szerelmünk Záloga

33. Kupido akcióban

Imádom a havat. Azt a nagy fehér réteget, ami hegyeket, dombokat, házákat kivétel nélkül magába ölel. Ami csak a téli időszak legcsapadékosabb idejében mutatja meg magát. Ami gyönyörű, kristályként csillogó pelyhekben hull a földre, hogy kapcsolódhasson társaihoz. Amiben a kisgyerekek vadul fetrengnek hóangyalt gyártva, amiből egy kisebb darabot hoznak létre, majd átgurítva a környék leghavasabb részein egy óriás, kerek hókupacot kapnak, majd erre pakolják rá a többit, mígnem egy ferde testű, olvadékony, de annál aranyosabb hóember adja ki magát, hogy az emberek gyönyörködhessenek benne.

Én is imádtam a havat. Kisgyerekként gyakran mentem ki a házunk udvarába, hogy egy hóemberrel növekedjen családunk létszáma. Sokszor elloptam a piros lábost a konyha szekrényből, hogy kalapot tudjak ölteni az új barátomra. Apa kiskertjét is gyakran kifosztottam répa után kutatva, de sajnos csak dísznövényeket nevelt ott a család feje. Így mindig a fagyasztóhoz rohantam fejvesztve, és kétségbeesetten dobáltam kis minden mirelit kaját a hűtőből, csak, hogy egy flancos répát tudjak dugni főszereplőnk fejének közepébe. Gyakran a varrókészletet is feltúrtam, hogy gombszememmel áldjam meg a kertünkben ácsorgó jövevényt, viszont ha már nem találtam semmit, beértem a kövekkel, ami a házat szegélyezték.

És most itt vagyunk. Két nappal a karácsonyi szünet előtt. A Roxfort birtokát is mélyen belepte a fehér hótakaró, az óriáspolipot rejtő tó felszíne pedig jégre fagyva várta a kalandozókat. Én most mégis a Szükség Szobájában párbajozok Ronnal, akinek szemmel láthatóan túl sok önbizalma van velem szembe.

-- Ne aggódj, Die. Nem foglak bántani. Óvatos leszek. - kacsint rám a vörös, majd a terem másik felébe sétál.

-- Ez kedves tőled, Bilius. - mérem végig pimaszan a fiút. A többiek körénk gyűltek, hogy jobban lássák kettőnk összecsapását.

-- 2 galleon, hogy Ron fog először földet érni. - mutatja fel Fred az érméket.

-- Állom. Szerintem azért az öcsikénk csak eltud bánni egy mardekárossal. - sandít először Ron, majd felém George.

-- Ebben le legyetek olyan biztosak. - susogják egyszerre a lányok, szemeikkel az suttogják "Mutasd meg nekik!".

-- Na akkor. - áll közénk Harry ismertetni a szabályokat. - Nincs komoly ártás, ami a testi épségre veszélyes! Tiszta és sportszerű párbajt akarok látni. Értve vagyok? - pillant ránk.

-- Igen. - feleljük egyszerre Ronnal.

-- Pálcákat fel! - kiáltja Harry, mire mi a vörössel azonnal támadó pózba állunk. - Mehet!

Majd azonnal harcolni kezdünk. Nem hagyjuk magunkat, de látom Ronon, hogy már nem bírja sokáig. Éppen ezért egy sokkal jobb ötletem támadt, mint a sima lefegyverezés.

A tervem beteljesüléséhez viszont Ronnak hatástalanítania kell engem.

Vágjunk bele!

Mosolyogva kacsintok egyet a lány csapatnak, hogy nincs baj, megoldom. Majd hagyom, hogy Ron lefegyverezzen.

-- Cappitolatus! - kiáltja a vörös, mire az én kezemből kirepül a pálca.

-- Jajj, Ron! Kérlek, könyörögve kérlek, ne bánts! Tudom, hogy sokkal jobb vagy nálam. - estem térdre, mire a fiú büszkén kihúzva magát sétál elém, a pálcámat az ujjai között forgatva.

-- Hát igen. Tudod, jó, hogy végre te is beismered Die, hogy én jobb... - de nem tudta befejezni. A lábait kirúgtam alóla, majd az ő erejéből adódóan fel álltam, miközben kiloptam ujjai közül mindkettőnk pálcáját. - Mi a szar..?