Szerelmünk Záloga

78. Lehullott csillag

- A saját érdekem nem számít. Dracoé annál inkább - fordulok meg, hogy elmenjek.

- Die, ne menj! - akar utánam kapni Theodore.

- Rictusempra! - mutatok a pálcámmal a fiú felé, mire az a helyiség másik felében ér földet. - Ne gyertek utánam. Utoljára szólok. Különben bajotok esik - majd a sötét éjszakában kezdek megállíthatatlanul szaladni a Csillagvizsgáló torony felé.

· · ─────── ·𖥸· ─────── · ·

Mintha a lábaim magukat mozgatták volna. Nem én irányítottam a lépéseimet, se a kezemet, mikor néhány lerombolt kőfal maradványait repítettem el az utamból.
A szívem hevesen vert, ahogy egyre közeledtem a célom felé. Elhaladva a hatalmas boltíves ablakok mellett láttam, hogy az ég mély sötétségbe burkolózott ezen az estén. A gomolyfelhők nagy csoportba tömörülve engedte ki magából a villámokat, amiket egy hangos dörgés kísért, majd néhány szem esőcsepp. Mintha a természet tudná, hogy ma nagy dolog fog történni. Ami megváltoztathatja az egész varázsló világ életét.
Draco arca villant fel előttem. A vérben fekvő énje, aki tehetetlenül terült el akkor a mosdó hideg kő padlóján. Sebei felnyítan mutatkoztak meg rajta, az őt éltető forró vért öntve magából. A hullámzó víz egybemossa magát az Ő vérével, mintha kiszívná az életet belőle.

Ezt a Dracot soha többé nem akarom látni.
Márpedig, ha most nem érek oda időben, akkor ez az incidens szar se lesz ahhoz képest, ami bekövetkezhet.
Már látom a lépcsőket a torony lábánál. Hirtelen megtorpanok.

Ha most meg emelem a lábam és felmegyek a lépcsőn, az egész életem megváltozhat. Ha most felbukkanok, lehet hogy valaki nem éli meg a holnapot.

De ki nem szarja le! Draco élete a tét!

Megzaboláztam lépteim és felbaktattam a csigalépcsőn. Odafent romok halmai feküdtek mindenütt, mintha bomba robbant volna. A szemem elé táruló látvány pedig elborzasztott egy pillanat alatt. És meg kell említenem, ekkor még szinte fel se mértem a helyzetet.
Draco remegő kézzel és testtel áll, megfeszítve galagonya pálcáját didergő ujjai közt. Előtte Dumbledore felemelt kezekkel áll, és láthatóan teljesen nyugodt. Mintha épp egy tea délutánon venne részt.

Hogy csinálja? Bármikor ráküldhetik a halálos átkot, ő pedig a világ legnagyobb mágusa csak áll egyhelyben és várja a halált? Hogy tudja ilyen higgadtan kezelni a dolgot?

Hirtelen egy kéz kúszik a szám elé és a sötétségbe von. Reflexszerűen markoltam rá pálcám nyelére és kezdtem el kapálózni, mint akit épp el akarnak rabolni. Majd heves szívdobogásom alább hagyott, mikor egy ismerős, lágyan néző szem pár pillantott rám.

- A kibaszott életbe, Harry! - kapok a szívemhez, miközben leemelem róla a pálcám élét. - Merlin szakállára, a frászt hoztad rám! - suttogom mérgesen.

- Ha itt valaki dühös lehet, az csakis én lehetek, és csakis rád! - húzza ki magát, hogy magasabbnak tűnjön hálám.

- Te? Majdnem leállt a szívem az előbb!

- Igen, én!

- És miért is te lehetsz itt mérges? - vonom fel az esti homályban a szemöldököm.

- Egy azért, mert majdnem elátkoztál, kettő, mert te erről az egészről végig tudtál! - artikulál hadonászva a pápaszemes.

- Ezt meg honnan veszed? - kérdezem higgadtan.

- Talán nincs igazam? - fonja össze kezeit a mellkasa előtt. Lesütöm a szemeimet, ez pedig neki válasznak épp elég. - Tudtam! Úgy tudtam! Te végig segédkeztél neki, most pedig nézd meg hova jutottunk! - köpködi sziszegve a szavakat.