Szerelmünk Záloga

63. Külön utakon

*Diana szemszöge*

Szeretni és szeretve lenni.. Két külön dolog. Az egyik maga a megtestesült boldogság. A másik pedig a kínkeserves fájdalom.

Én az utóbbinak vagyok a megszemélyesítője. Szerettem valakit, aki elárult. Aki kihasznált. Aki hátbadöfött. És ezt sosem fogom megbocsátani neki.

Reggel van. De a helyiséget, ahol vagyok, nem ismerem fel. Az üvegablakokon a hajnali nap sugara simogatja a szemhéjamat, hogy csodáljam meg őt.

A prefektusi fürdőben vagyok - állapítottam meg magamban, mikor a szemem megakadt a hatalmas jakuzzin.

Nem tudtam, miért voltam itt. Hogy mi történt, amiért ide jöttem. Aztán mikor megmozdítottam a karom, mindkettőbe bele hasított az éles fájdalom. Felszisszenve néztem a megszáradt vérrel téli kezemre. Aztán beugrott.

Draco.. Tényleg megtette. Szakított velem.

Újra összerogyva terültem el a padlón. Majd ahogy a tegnap este történtei lassan  visszakúsztak az elmémbe, a sírás fojtogatni kezdett.

Bőgtem. Zokogtam. Kívül belül. Teljes egészében. Nem tudtam elhinni, hogy ez.. Megtörtént velem.

A kezeim elzsibbadtak a fájdalomtól, alig tudom megmozdítani őket. Majd mikor lassan és óvatosan megpróbálom felemelni őket, hogy a pálcám után nyúljak, újra összeroskadok.

Fájt. De kibaszottul. De nem is csak a kezem. Nem a fizikai fájdalom, amit a nyílt seb miatt éreztem. Nem. Hanem mert nem tudtam elfogadni, hogy nem kellek már neki. Hogy.. Nem szeret.

A méreg, ami végigfut a testemen.. Az egy kész adrenalin bomba. Érzem, ahogy az ereimbe csorgadozó vér vadul kezd száguldani, hogy majd a dühtől ő maga is tombolni kezdjen. Érzem, ahogy az agyam lehetőségek sokaságait kínálja fel nekem. A lábaim remegnek, de fel állok. Megállok remegő végtagjaimon. Majd az az érzés, hogy a szerelmem elhagyott, egyszer s mindenkorra.. Újra a földre kényszerít. De ezúttal másképp.

Mikor összerogyok, kiáltva esek a térdeimre. Vérfagyasztó sikolyom végigfut a fürdő minden egyes részén, visszhanggal megáldva azt. Majd.. A magas hangom utat tört egy furcsa eseménynek. Ugyanis a falon felfutó hatalmas ablakok egy másodperc alatt törnek szilánkokra. Csörömpölés vad zaja hallatszik. A falon ezúttal már egy nagy lyukon tátong, ami beengedi magán a friss levegőt. De a könnyeim áradatát ezek sem törlik le.

Csak az Ő meleg, puha ajkai.. Ahogy lecsókolja a könnyeimet..

És megint az egyik sarokban kötök ki, lábaimat felhúzva, átölelve. Szívem vad zakatolása sem kényszerít megtorpanásra, hogy a kezembe vegyem újra az egyik szilánkot, majd közeledjek vele fenyegtően az így is véres és érzékeny bőrömhöz. De.. Egy valami mégis megállít.

-- Hahó! Van itt valaki? Minden rendben? - hallom meg az ajtó lassú nyílódását, amin egy ismerős fiú hang lép be. - Hahó!

BASZKI! Ez Ben! A kurva életbe! Dobd el!! Dobd el, te degenerált barom azt a kurva szilánkot a kezedből! - dorgálom meg magamat gondolatban.

Amilyen gyorsan csak tudtam, szedelőzködtem, hogy a fiú még csak véletlenül se lásson meg a legrosszabb állapotomban. De mindhiába. A kezeimet a hátam mögé helyeztem, a szemeimből még mindig némán hulltak a könnyek.

Aztán megláttam, újra hús vér magában az egyetlen mardekáros fiút, aki soha sem baszott még át. Ez hízelgő.

Bennel még a tavalyi évben találkoztam, mikor odaültem Lucas asztalához a Három Seprűben. Ő volt az egyetlen, aki nem hajtott rám, nem próbált kellemetlen helyzetbe hozni. Majd később, mikor megint Malfoy miatt bőgtem, meg vigasztalt a tóparton ülve. Az este eléggé balszerencsés fordulatot vett, ugyanis akkor Ben lefejelte a falat. Mint később kiderült, Malfoy gáncsolta ki.