Szerelmünk Záloga

77. Csorba ígéretek

A hideg levegő csípi az arcomat. Mindig is szerettem, mikor a tavasz lágy szele dédelgett. De amióta tudom, hogy milyen érzés egy másik érintés az arcomon, azóta gyűlölöm.

Tartottam magam a fogadalmamhoz. Megígértem magamnak, Piton professzornak.. És persze magának Draconak, hogy nem megyek a közelébe sőt, ha lehet, elkerülöm őt, amennyire csak lehet. Ez elég nehéz, tekintve hogy egy azon órákra kell mindig beülnünk, és a felé érzett határtalan szerelmem és vonzalmam se az utolsó helyen kullog.
Draco próbál beszélni velem, de ilyenkor vagy mindig elszaladok, vagy levegőnek nézem őt, vagy a már jól be tanult sablonos szöveggel jövök neki: meg kell téged védenem, ezért nem beszélhetek veled.
A fiú tisztában van a szándékaimmal. Sokszor elkapja a pillantásom, ahogy én is az övét. Távolról figyeljük egymást, és reménykedünk egy szebb jövőben, mikor bűntudat és félelem nélkül ölelhetjük a másikat magunkhoz, mikor rettegés nélkül érezhetjük újra a másik által nyújtott forró örömöket..

Tisztára mint egy mugli mesében. A harcos amazon, a nő, aki megtestesíti a hölgyek minden báját, a megannyi kecses mozdulatot, a rengeteg be nem teljesült vágyat. És ott van az ő hős lovagja, akivel az erő, az akarat és a ravaszság úgy jár, mint a viharfelhő az esővel. A történet közepén a főhősök mindig valamilyen galibába keverednek, amiből nagy nehezen kikecmeregnek, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.. Na persze. Szép kis álom.

Mindenki követ el hibákat. Én is. Csak velem az a baj, hogy nem mindig látom be őket, vagy fordított esetben néha túl is komplikálom azokat. A hiba most a számításimban van.

Mivel egyenlő az, hogy ha távol tartom magam Dracotól, Voldemort nem fog neki máshogy ártani? Úgy értem, miért ne bánthatná őt ok nélkül?

Ezek az elgondolások sokszor az őrületbe kergetnek. Van, hogy hétvégéket alszok át, van, hogy éjszakákat virrasztok. A gondolataim valahogy mindig minden másnál fontosabbnak tűnnek számomra.

Igen, ez egy kibaszott nagy probléma - mélázok el, miközben szemeimmel szüntelenül pásztázom a legnyugvó nap játékos sugarait a tó vizén.

Már lassan egy hónapja nem szóltam Dracohoz. Visszaköltöztem megint a lányok szobájába, hogy még véletlenül se kelljen a fiú közelébe mennem. Ez az önmegtartóztatás egyre nehezebben megy.
Mikor csak tök nyugodtan sétál a folyosón, rohadt szívesen lökném a falhoz és kezdeném ostromolni az ajkait. Mikor a könyvébe feletkezve, bódult állapotban a könyvtárban ül, kurvára szívesen huppanék az ölébe és érezném a nyakamon a nedves csókjait..

Ne! Elég volt már! Ne kaladozz el, tartsd magad a megbeszéltekhez! - szidom le magamat gondolatban.

Közeleg a nap. Az a bizonyos, végzetes nap. Mikor Draconak élete egyik legnagyobb megpróbáltatásán kell részt vennie.. Vagy inkább megküzdenie.
Ki van tűzve az időpont. Minden reggel remegve nézek a naptárra, és számolom a napokat, míg a fiúnak be nem kell mennie a már megjavított Volt-nincs szekrényhez a Szükség szobájába, ki nem kell nyitnia annak a szarnak azt a rozoga ajtaját, amin a varázsló világ leggonoszabb..

Mély levegőt veszek. Pitonnak tett igéretemben azt is megfogadtam, hogy nem fogom magamat ki csinálni.

Mintha ez ilyen könnyű lenne..

Másnap reggel gyógynövénytan volt az első óra.

- Jó reggelt mindenkinek! - süvített át a hármas számú üvegházban Bimba professzor hangja. Mindenki egy álmos "jóreggelt" vetett oda a Hugrabug házvezetőjének. - A mai órára egy igen különleges növényt hoztam nektek - mutat fel egy cserepet, amiben egy vastag szárú, bolyhos levelű, és fehér virágot bontó növény volt, ami csak úgy ontotta magából a tömény romlott hús szagot.