Szerelmünk Záloga

72. Az igazság éjszakája

Egy énekesmadár lágyan füttyentett egyet. Követtem a hangját. És mikor megláttam életem szerelmét egy hatalmas szekrény előtt állni.. A világ forogni kezdett velem.
Elbújtam az egyik lomokból felállított torony mögé. Onnan kémleltem a szőke hajú fiút, aki kinyitotta a szekrény ajtaját.

- Bízz bennem, kispajtás - hallom a halk hangját, majd az énekesmadárra zárja az ajtót.

Mormogni kezd. Egy árva szavat sem értek belőle. Majd újra feltárul a szekrény.

A fiú pedig összetörve borul a halott madár testéhez.

─── ･ ｡ﾟ☆: *.☽ .* :☆ﾟ. ───

Ebben a rohadt világban minden képlékeny. Minden döntés ereje a duplájára nő egy szempillantás alatt. És ennyi idő alatt is.. omolhat össze egy világ valakiben. Mint például most bennem.

Keserves sírás veszi kezdetét. A fájdalom, az elkeseredettség és a szégyen szinte kihallatszik légszomja adta hangokból. A szőke hajú fiú a hófehér tollú madarat tartja két kezében, aminek testében már nincs élet. Többet nem fogja kinyitni légbekapott szárnyait, többé nem fogja hallatni örömködő rikkantásait.

A halál még távozása után is nyomot hagy..

- Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! - ordítozza a fiú, miközben lassan lerakja a madár élettelen testét.

A lábaim.. ösztönösen indultak az irányába. A kezeim maguktól akartak nyúlni az arcához, hogy letöröljem róla a könnyeket. Az ajkam megremegett, annyira kezdett hiányozni mámorító csókja..

Egy másodperc. Ennyi időbe telt, hogy a fiú tudtára adjam itt tartózkodásom.

- Draco.. - suttogom halkan, majd kilépek a lomok takarta árnyékból.

A hangomra a Malfoy fiú ijedten kapja fel a fejét és fordul meg. Szemei csillognak a könnyektől, kezei remegnek.

- Die.. - szipogja ingujjába törölve az arcát.

- Mit csinálsz itt, Draco? - hagyom figyelmen kívül remegő hangját.

Annyi ideig vártam. Nem kaptam választ semmire.

- Die, én.. én.. - szipog. - Én.. Soha..

- Mit csinálsz itt? - kérdezem újra. - Mi ez a szekrény? Mi történt a madárral? - járatom a tekintetem közte és az elhalálozott állat között.

- Miért vagy itt? - kérdezi sírva.

A szívem egyre csak kezdi hullatni szilánkjait a látványára.

- Draco, válaszolj! - parancsolok rá, és lépek egyet előre. - Mit csinálsz itt? Mi ez az egész?

- Nem.. - szipog. - Nem mondhatom el..

- Mi az, hogy nem mondhatod el? - csattanok fel. - Itt vagy hajnalok hajnalán, minden este!

- Te ezt honnan tudod? - emeli fel a fejét. - Talán követtél?

- Így is mondhatjuk.

- Én.. Nem akartam ezt.. - suttogja hátrálva pár lépést.

Elfog egy rossz érzés. Draco arca a szokásosnál is sápadtabb, a kezei remegnek, a lábai úgy tűnnek, mint ha kezdenék felmondani a szolgálatot.

- Mit? - lépek egyet előrébb, mire a fiú egyet automatikusan hátra. - Mit nem akartál, Draco? - mondom már könnybe fojtva a nevét.

A legelkeseredettebb hangon szólal meg.

- Ezt!! - kiált fel, majd a térdeire rogyva húzza fel hófehér inge ujját.