A fordulópont

8. fejezet 4. (49. rész)

Már majdnem megnyugodtam, de most hirtelen, már nem is akarok hazamenni, mert úgy néz ki, ezzel még nincs vége, komoly fejmosást kapok én eztért most megint. Szokásos módon megint hirtelen lép le, pillanat alatt tűnik el.

- Hogy értette, hogy otthon megbeszélik? - kérdezi Marcsika, miután csak állok, és bámulok magam elé - Persze, ha nem tolakodás.

- Úgy, hogy tudja, hogy nem mondtam neki igazat! - el is csuklik a hangom – De nem akart már több bonyodalmat mára.

- Ohhh, értem. Szóval ő a testvére? - kérdezi a szobatársam.

- Nem is, meg igen is. A legjobb barátnőm, de inkább olyan, mint egy nővér, bár igazából csak pár nappal de ő a fiatalabb

- Akkor bizonyára régóta ismeri.

- Régóta, nagyon régóta!

Elmerülök a gondolataimban.

Jó pár évvel korábban:

Miért taszítom ennyire az embereket? Az egyetlen lány is aki kicsit is barátkozott velem, az is lelépett, itt hagyta a sulit. Nem igazán jött be neki, inkább váltott, így maradtam megint magamra. Nem elég, hogy teljesen idegen a környezet és az emberek is, és megint kiközösítettek. És a legrosszabb az egészben, hogy fogalmam sincs, hogy miért? Pedig azt hittem, hogy a főiskola majd új kapukat nyit meg előtte, és majd dúskálni fogok az új barátokban, vagy egy legalább lesz. Nagyon magam alatt vagyok ez miatt. Hetek óta tök egyedül vagyok, és mindenki elkerül mint valami leprást. Legalább mondanák meg, hogy mi bajuk van velem, de ez így elég szar. Aludni is alig tudok már, ha sikerül is, akkor is spontán felriadok, és csak kesergek magamban, szerencsére napközben eltereli a figyelmemet a suli, meg a tanulás.

Sikeresen összekerülök, a két legutálatosabb csoport társsal egy közös munka keretében. Mikor kiderül, hogy három fős csoportokban kell dolgozni, gyorsan kialakulnak a triók. Barátok, barátnők, haverok, gyorsan egymásra találnak, persze, én sehol se találok szabad helyet, csak elutasítás kapok. Végül a tanár rákérdez, hogy kinek nem sikerült bekerülni egy csoportba se, és hárman fel is tesszük a kezünket, szóval akkor mi fogunk alkotni egy csoportot. Egy srác, Gábor, már az elején a tanárnak kijelenti, hogy ő nem akar senkivel se együtt dolgozni, inkább megcsinálja egyedül az egészet, de a tanár elutasítja a kérését, szóval marad a csoportban. A harmadik egy lány, Viki! Na hát őt utálja mindenki, na jó talán nem mindenki, de én biztosan. Egy idióta, bunkó, paraszt, nem tud úgy szólni senkihez se hogy ne sértse végig. Már a beszéd hangsúlya is lekezelő. Na és persze úgy járkál, mint ha ő lenne az atya úr isten, azzal a tökéletesre elkészített hajával, meg a tökéletes sminkjével, a folyton vér vörösre rúzsozott ajkaival, és az olyan magassarkú cipőiben, hogy mindig azt várom, hogy mikor esik le a lépcsőn, és töri ki a nyakát. És még elég kicsapongó életet él, suliba csak akkor jön, ha nagyon kötelező. És ahogy öltözködik! Nem tud úgy felöltözni, hogy ne lógjon ki valamije a ruha alól. Naná, hogy a pasik nagy része folyton rajta legelteti a szemét, bár állítólag, már a gólya táborban felpróbálta egy közepes csoport. Meg leszek áldva, egy egoista, irányítás mániás barom, meg egy ribanc. A kisasszony is van olyan kedves, és megtisztel minket, jelenlétével, amit úgy old meg, hogy leül az egyik székre, és felrakja az asztalra mind két lábát, persze velünk szembe, és úgy, hogy belátni a szoknyája alá, sőt a lába közé is, és ez Gábor tekintetét se kerüli el.

- Mit bámulsz? – szinte vakkant rá Viki – Raktál oda valamit? Jól nézd meg, mert jó esély van rá, hogy most láttál utoljára ilyet!

- Te! – mutatok az egyik ujjammal Gáborra – Ne bámuld! Te! - mutatok most már Vikire – Vedd le a lábad, és ülj fel normálisan, ez egy iskola, ha te nem is ezért, de mások azért járnak ide, hogy tanuljanak!