A fordulópont

4. fejezet 1. (18. rész)

Sok minden már nem, én vetettem véget az egésznek,láttam rajta, hogy kicsit se élvezi, annak ellenére, hogy sok mindenre megtanított, soha többet nem beszéltünk ezekről. Nem sokkal ezek után ismertem meg Gyurit.

Az előző rész vége.

- Ő lett a férjed?

- Igen, ő! – egy nagyot sóhajtok- Tudja a franc, hogyan keveredett a baráti társaságunkhoz. De már előtte is tudtam, hogy egy nagy franc! Mindig több vasat tartott a tűzben, és először nem is foglalkozott velem. Amúgy piszok jó pasi volt, egy Adonisz. Egyszer csak rám is felfigyelt, teljesen tisztába voltam vele, hogy én is csak egy skalp lennék. Ezt pedig nem akartam, szóval elhajtottam. Nem is egyszer, sokszor, nagyon sokszor, minél többször annál jobban próbálkozott. Már nem csak a szórakozó helyeken zaklatott, hanem már a suliban is, suli után is. De én nagyon sokáig ellenálltam. Aztán egyszer egy olyat mondott, hogy ha járnék vele, akkor mindenki mást eldobna, és csak én lennék az egyetlen. Persze jól kinevettem, hogy talán fordítva kellene, nem kellene ennyi csajnak csapni a szelet, és akkor esetleg megfontolnám a dolgot. És hihetetlen dolog történt, tényleg dobott mindenkit, de én továbbra se hittem neki, hosszú hónapok keresztül hagytam szenvedni. De úgy tűnt, hogy tényleg betartja a szavát. Végül beadtam a derekamat, és elmentem vele randizni. Nagyon pesszimistán álltam a dologhoz, de úgy tűnt, tényleg megváltozott. Nyomoztam utána, hogy tényleg igazat mond e, még egy könnyűvérű barátnőmet is rávettem, hogy hajtson rá, de még ő is hoppon maradt. Szóval lassan elkezdtem bízni benne, és ennek az lett az eredménye, hogy miután megszereztük a diplomát, nem sokkal utána megkérte a kezemet. És én egy kis gondolkozás után igent mondtam neki. Azt tudtam, hogy nem szegény családból származik, de azt nem gondoltam, hogy ekkora esküvőt fognak tartani. Lényegében, az apósom imádott, egyszer azt mondta, hogy „Örülök neki, hogy a fiam, a sok hülye cicababa között megtalálta az egyetlen értelmest!" Hatalmas lagzit szerveztek, megkaptam mindent amit akartam, álomba illő volt. Igaz, hogy a vendégsereg nagy részét nem az, hogy nem ismertem, életembe nem is láttam. De nem is ez volt a lényeg, boldogok voltunk! Kaptunk, egy szép házat, kocsit, nyaralást, mindenünk meg volt, ennek ellenére, én keményen dolgoztam, igaz a fizetésem eltörpült azok mellett amit a férjem szüleitől kaptunk. Elkényeztették az egyetlen kicsi fiúkat, és vele együtt engem is. Nem mondom, hogy rossz volt a fényűzés, de soha nem éreztem magam jól benne. Négy évig teljes boldogság volt, egészen addig a napig, míg meg nem csörret egy ebéd közben Gyuri telefonja, és megtudta, hogy meghalt az apukája. Mind ketten összetörtünk imádtam az apósomat, persze ő sokkal jobban összetört. Úgy próbálta túl tenni magát a dolgon, hogy a munkájába temette magát. Átvette az apja munkáját, és ezek után csak ez létezett számára. Következő időszakban egyre kevesebbet láttam, egy idő után már csak hétvégente. Később már szinte haza se járt, csak aludni, vagy néha csak egy-egy órára, és mindig a munkára fogta. Úgy éreztem van valakije, felfogadtam egy magánynyomozót titokban, aki kiderítette, hogy nincs senkije. Tényleg csak a munkájának él, ha nem jött haza akkor, valahol a környéken aludt egy szállodában, mindig tiszta és ápolt volt, de soha többet nem mosolygott már. Próbáltam leülni, beszélni vele, hogy menjünk el orvoshoz, mert bele fog halni ebbe az egészbe, és engem is tönkretesz. Még úgy tűnt, hogy benne is lesz a dologban, de soha nem jelent meg az orvosnál. Egy péntek este, hazajött, és bejelentette, hogy el akar válni. Nem ellenkeztem vele, az utolsó év egy borzalom volt, az már nem volt házasság. Tudtam, hogy ezt már nem lehet megmenteni, még is magamba zuhantam, csak sírtam napokon keresztül. Felkeresett az ügyvédje, és adott egy ajánlatot, ha csendben elválunk, akkor kapok egy kisebb összeget, amiből új életet kezdhetek. Abból vettem ezt a lakást, és azóta itt lakom.

- Hát nem semmi ami történt veled, irigyellek is meg nem is. – kicsit kivár – Én is mesélnék valamit, de nagyon nehéz belekezdeni. Amit most elmondok neked, nagyon kevesen ismernek teljes egészében. Ez akkor kezdődött mikor eltűntem. Ugyebár lehetett tudni, hogy nem éltünk szerény körülmények között. Szüleimnek, rengeteg pénze volt, de engem soha se érdekelt, hogy honnan is van, apa üzletember volt, anya is nála dolgozott, és ennél többet nem is tudtam, nem is érdekelt. Egyik éjszaka, hatalmas zajra, és kiabálásra ébredtem, pár pillanat múlva, már bent is voltak a szobámban, kirántottak az ágyamból, a földre rántottak, és összebilincselték a kezeimet. A rendőrség tört ránk, és mindenkit letartóztattak. Csak feküdtem a földön, és sírtam, hallottam, hogy anya és apa is kiabálnak, a ház egy másik felében. Végül engem elengedtek, és megengedték, hogy rendesen felöltözzek, de megint megbilincseltek, és egy rendőrautóval vittek kihallgatásra. Végül elengedtek, de egész éjszaka faggattak, néha egyedül hagytak, utána pedig keményen faggattak. Másnap elengedtek, de mivel még fiatalkorú voltam, így pár napra idegenekhez kerültem, mivel senkim se volt a környéken. Pár napon belül, elkerültem a nagyimhoz, az ország másik felébe, ő volt az egyetlen élő rokonom, és nagyon nem is ismertem, alig találkoztam előtte vele. Alig engedtek elhozni valamit, összesen egy hátizsáknyi cuccom maradt, azon kívül mindenemet lefoglalták. A nagyicskám, nagyon szerény körülmények között élt, és még én is odakerültem hozzá, egy elkényeztetett lányként. Gyorsan fel kellett nőni, nagyon megváltozott az életem. Még az iskola mellett is dolgoznom kellett, hogy meg tudjuk élni. A szüleimet, nem engedtél el, szigorú őrizetben kerültek, majd hosszú idő múlva börtönbe. Próbáltam velük tartani a kapcsolatot, de ekkora távolságból nehéz volt, végül meg is szűnt. Jobb is volt így, nagyon szégyelltem magam miattuk! Mikor pont túl lettem volna az egészen, jött a következő csapás, itt hagyott az én drága nagyim. Teljesen egyedül maradtam, mint a kisujjam. Nem maradt már senkim se, se rokonaim se barátaim.

Keservesen sírni kezd. Próbálom megvigasztalni, de nem sok sikerrel, amin nem is csodálkozom.

- Most fejezzük be! – javaslom neki.

- Nem, most már legyünk túl rajt, nem hagyom abba. Próbáltam egyedül megélni, de nagyon nehéz volt, azt hittem ennél lejjebb már nincs, de még mindig lehetett rosszabb. Néha csak alkalmi munkákból éltem, néha még semmi se volt. Eldöntöttem, hogy mindent egy lapra teszek fel, eladtam mindent, és visszaköltöztem a környékre. Úgy nézett ki, talán minden rendbe jön, sikerült stabil állást szereznem, volt hol laknom, igaz csak albérlet, de legalább olcsó volt. Úgy éreztem végre talán minden rendben lesz, mikor valami hülye egy csomó pénzt elsikkasztott a cégtől ahol dolgoztam, és csődbe ment a cég. Megint vissza kerültem a béka segge alá. Na ekkor már ismertem azt a barmot, amit már elmeséltem. DE! Egyszer csak eljött egy nap, egy nagyon szomorú nap. Nagyon el voltam keseredve, mert tényleg minden reményem elvesztettem. És akkor leült mellém egy idegen, azt se tudtam, hogy ki az, csak mosolygott rám, és csak úgy áradt belőle az optimizmus. Kedves volt velem, pedig nem is ismert, feltétel nélkül akart segíteni. De azt hiszem a többit már tudod. – és bújik oda hozzám.

- Baszki, te tényleg megjártad a poklok poklát. De már minden rendben lesz! – ölelem magamhoz erősen.

Még beszélgettünk egy ideig, majd elalszunk.

To Be Continued.......

Ez a rész egy kicsit szomorkásabb hangvételűbb lett, sorry! A kövi vidámabb lesz! :)

Szép napot mindenkinek!