A fordulópont

5. fejezet 4. (25. rész)

Csicseregnek a madarak, és a nap sugarai teljesen bevilágítják a szobát. Igazából már nem sokáig bírnám a vidéki életet, és a velejáróit, ez viszont kifejezetten hiányzik. A városban, maximum a közlekedés zajára lehet ébredni, vagy az üvöltöző szomszédokra. Úgy dőltök még kiélvezem ezt a ritka alkalmat, úgy fordulok hogy pont rám süssön a nap és hagyom, hogy a sugarai felmelegítsék az arcomat. Vékony szemhéjamon keresztül átsüt a nap és egy erős aranyló színt látok. Imádom ezt, Amanda aranyló hajának színére emlékeztet. Olyan különös álmom volt vele, eljött hozzám az éjszaka közepén, mert annyira hiányoztam neki. Mint a mesében, olyan szép volt a történet, kár hogy nem álmodtam tovább, nagyon hiányzik, szeretném megölelni. Különösen az a rész tetszett igazán, mikor majdnem azt mondta nekem, hogy szeret. Igaz ezt a szót nem egyszer mondtuk már egymásnak, de mióta megváltoztak közöttünk a dolgok, azóta egyszer sem. Azt hiszem azzal együtt a szó jelentése is megváltozott, és ezért egyikünk se meri kimondani. Azért a biztonság kedvéért, kezemmel végig kutatom a kicsiny ágyamat, hát ha még sem álom volt, de ez túl szép lenne, ha igaz lenne. Na de mindegy is, hamarosan indulok haza, és hamarosan újra láthatom. Minden erőmet össze kell szednem, hogy kimásszak az ágyból, ez a vidéki tiszta levegő, teljesen marasztalóan hat rám, egész nap el tudnék lustálkodni. Kómásan ülök ki az ágy szélére, és csak résnyire nyitom a szemem, szinte fájdalmat okoz a szikrázó napsütés, még ha nem is közvetlen a szemembe süt, csak a szobát világítja be teljesen. Lassan de megszokom az erős fényt, és az első mozdulatom egyike, hogy a telefonomért nyúlok, tuti írt az éjszaka is, csak nem ébredtem fel rá. Elég mélyen tudok néha aludni, máskor meg minden kicsi zaj zavar. Meglepő módon a telefonom, nem az éjjeliszekrényen van, ahol hagytam az este, hanem a földön. Pedig tisztán emlékszem rá, hogy oda raktam le, hogyan került a földre? Izgatottan veszem a kezembe, hogy elolvassam, hogy mit is írt nekem az éjszaka, mert biztosan írt valamit. Majd kiesik a kezemből a telefon a döbbenettől, ahogy elolvasom az utolsó üzeneteket. Ez nem álom volt, tényleg megtörtént, és Amanda eljött hozzám. De akkor most hol van? Felugrok az ágyról, és minden álmosság kimegy a szememből, és fel s alá járkálok a szobában, kombinálom a dolgokat, hogy hol is lehet, mert hát az egyértelmű, hogy a szobában nincs. Lehet kiment WC-re, és lebukott, atya világ ezt hogy fogom kimagyarázni? Még jobban pánikba esem, és még idegesebb leszek, nem tudok jól hazudni anyámnak, ő mindig átlát a szitán. Annyira kétségbe vagyok esve, hogy az csak hosszú percek után esik le, hogy mi van ha le se bukott, csak tényleg a mosdóban van. Csak úgy settenkedek végig a kicsinyke emeleti folyosón, hogy utána nézzek a dolognak. Újból magamba zuhanok, mikor meglátom, hogy sehol sincs. Egyszerűen elképzelni se tudom, hogy merre lehet, és hogy derítsem ki, hogy hol is van? Szinte hangosan hülyézem le magam, mikor eszembe jut, hogy a legegyszerűbb dolgot nem is próbáltam még. Kezembe kapom a telefonom, és már írom is: „Hol vagy?????" Le se veszem a képernyőről a szemem, annyira várom, hogy mit válaszol, de el se olvassa amit írtam neki. Telnek múlnak a percek, de nem történik semmi. Már írom is neki a következő platformon, ugyan azt az üzenetet, csak SMS formájában, de erre se jön válasz. Nem birok magammal, és felhívom, ezzel kellett volna kezdenem, nem is értem miért nem ezzel kezdtem, de teljes az elkeseredés, mert ki van kapcsolva a telefonja. Teljesen kifogytam az ötletekből, és már megint csak a legrosszabbra tudok gondolni, hogy lebukott, és anyám már a pokol legmélyebb bugyraiba száműzte. Fél óráig, csak járkálok, leülök, felállok, telefonomat nyomkodom, hát ha rá lelek. Már odáig jutok, hogy totálisan valószínűtlen helyeken keresem, mint az ágy alatt, vagy a ruhás szekrényben. Persze mit is keresne valamelyik helyen is. Jó pár percbe telik, mire megint megnyugszom, és újból reálisan kezdek gondolkozni. Ha nagy baj lenne anyám már tuti kivert volna az ágyból, szóval talán nincs is baj. Összekapom magam, nagy levegőt veszek, és elindulok lefele a lépcsőn, hogy jöjjön aminek jönnie kell! A lépcső közepén szinte földbe gyökerezik a lábam, mikor meghallom Amanda hangját, és a konyhából jön. Aztán meghallom apa és anya hangját is, beszélgetnek Amandával, de azt nem értem, hogy miről. Tovább megyek, de egyre jobban izgulok, ahogy közeledem feléjük. Belépek a konyhába, és ott ülnek mind a hárman az asztalnál, kávéznak, és mindenki engem néz. Láthatólag minden rendben van, csak fogalmam sincs, hogy ez mit is jelent.
-Jó reggelt mindenkinek! – köszönök, és nézek Amandára elkerekedett szemekkel, ő pedig, csak vigyorog rám.
-Jaj, Drágám, miért nem mondtad, hogy eljön a barátnőd is? – szegezi nekem anyu a kérdést.
-Ööööö. – és ennyit tudok mondani, fogalmam sincs hogy mit is mondjak, mert talán az lett volna a legjobb reakció, ha elcsodálkozom rajt, hogy ő mit keres itt, de szerencsére Amanda közbevág.
-Csak tegnap este derült ki, hogy tudok jönni. Különben is azt mondta Tündi, hogy ide jöhetek bármikor, itt mindenkit szeretettel fogadnak, nekem pedig nem kell kétszer mondani. – mondja Amanda.
-Ez így van drága! Főleg, ha az a lányom barátai, úgy is olyan keveset ismerünk közülük. – mondja anyukám.
-Jó reggelt! – ugrik fel Amanda, és elindul felém, egy gyors és határozott lépést teszek felé, mert legszívesebben a nyakába ugranék, és össze-vissza puszilgatnám, miközben a lábamat a dereka köré kulcsolnám, de azt hiszem talán ez most nem a legjobb ötlet. Ad két puszit, és egy ujjával végig simogatja a meztelen karom, teljesen libabőrös leszek az érintésétől.
-Drágám! – mondja anyukám a hátam mögött – Öntök neked is kávét, de előtte segíts behozni Amandának a cuccát a kocsiból, már rendbe raktam a vendégszobát, mutasd meg neki, hova pakolhat.
Meg se szólalok, csak ráncolom a homlokomat, Amanda viszont úgy vigyorog rám, hogy majd kilátszik az összes foga. Teljesen fel van villanyozódva, látszik rajta, hogy boldog. El is indulunk a kocsi felé, ahogy olyan helyre érünk, hogy már nem hallanak a szüleim, azonnal a lényegre térek.
-Mi a francot művelsz? Hova tűntél? Halálra aggódtam magam! Meg különben is arról volt szó, hogy megyünk haza, és együtt töltjük a hétvégét.
-Itt is együtt tölthetjük! – vágja rá a tőle megszokott legnagyobb nyugodaággal.
-De az nem lesz olyan. – kicsit már szomorú a hangom.
-Anyukád meghívott, hogy maradjuk itt hétvégén, úgy is olyan ritkán látnak téged, én meg elfogadtam a meghívást.
-De még is, hogy a fenébe csináltad? Úgy viselkednek veled, mint ha ezer éve ismernének.
-Meg mondtam, én mindent kidumálok, meg különben is engem mindenki imád! Két perc alatt beloptam magam a szívükbe. És tök jó dolgokat tudtam meg rólad.
-Mi van? Már ki is pletykáltatok?
-Tök jó kém lenne belőle, egy óra alatt már titkos információkat tudtam meg rólad. – és csak nevet.
-Csak-csak jó lett volna kettesben tölteni a hétvégét. – szomorodok el egy kicsit.
-Ez is tök jó lesz! Felfedezzük a környéket, fára mászunk, virágot szedünk, belefekszünk a fűbe, és apukád elhívott pecázni is már.
-Te tényleg hihetetlen vagy! És látom, hogy mennyire örülsz ennek, szóval boldogan megmutatom neked a környéket.
-Köszi, köszi, köszi! – és ugrik egy pillanatra a nyakamba.