A fordulópont

8. fejezet 1. (46. rész)

Magamtól ébredek fel az éjszaka közepén, vagyis gondolom az van, mert odakint tök sötét van, csak a város halvány fényei szűrődnek be. Átfordulok a hatalmas üres ágyban a másik oldalamra, hát ha így vissza tudok aludni, de a fejfájás újra visszatér. Pedig mire hazaértem, nagyon jól elmúlt, fáradt is voltam, és rám kicsit se jellemző módon nagyon könnyen és gyorsan elaludtam. Kitapogatom a kisszekrényen a telefonomat, egy gombnyomásra felfénylik a képernyő bevilágítva az egész szobát, nagyon magam felé se merem fordítani, csak annyira, hogy lássam, hogy mennyi az idő. Aludtam kemény négy órát, még nagyon sokára lesz reggel. Újból átfordulok a másik oldalamra, keresem a megfelelő pózt a tovább alváshoz. Nem találom a helyem, kiveszem a kispárnát a fejem alól, és csak a nagyot hagyom ott, mert úgy érzem túl sok, és feszíti a nyakam. De így meg lóg a fejem, ami máskor nem szokott zavarni, de most nagyon idegesít. Pár percet várok, hátha megszokom, és el tudok aludni, de az álom messzire elkerül. Összegyűröm a párnámat, hogy magasabb legyen, és megint oldalt váltok, hát ha így jobb lesz. Persze, hogy nem jó, de így már bírom vagy tíz percig. Csak nem sikerül elaludnom, belemarkolok a nagy párnámba és arrébb hajítom, a helyére megkeresem a kispárnámat, az kevésbé ilyen puha, talán az kell most. Az oldalamon kényelembe helyezem magam, és úgy érzem fél óra forgolódás után most megtaláltam a helyem. Hiába érzem úgy, csak nem bírok visszaaludni. Legszívesebben, a hátamra fordulnék, és kézzel, lábbal rúg kapálózva hisztiznék, mint egy kisgyerek, hogy miért nem tudok megint visszaaludni. Párszor gyerekkoromban megtettem, de egy idő után elfogadtam, hogy ez ilyen.

Közben olyan fura érzésem támad, olyan mintha valaki nézne. Soha nem értettem, hogyan működik ez a sokadik érzék, de sokszor megesett már velem, a hátam mögött engem néz és a tekintete szúrná a tarkómat, és akaratlanul is feléje fordulok. És most is ezt érzem, mint ha valaki nézne, csak hogy most egy üres lakásban vagyok tök egyedül, az éjszaka közepén, sötétben. Ez a gondolat éppen hogy csak végigfut az agyamon, már mozdulok is, és fordítom a fejem az ajtó felé. Egy árnyat látok meg az ajtóban, de a nagy sötétben éppen hogy csak körvonalazódik, a fekete paca formájú valami. Egy ideig figyelem, és keresem, hogy minek lehet az árnyéka. Teljesen felülök az ágyban, kezd kicsit nyugtalanítani a dolog, hogy nem találom a magyarázatot. Az éjjeli lámpához nyúlok, és felkapcsolom. Halovány fény árasztja el a szobát, és mikor az ajtó felé tekintek, az árnynak hűlt helye van. Hát persze, hogy csak az érzékszerveim vicceltek meg, nincs ott semmi se, el is mosolyodok magamban, hogy sikerült egy picit paráznom egy ilyen hülyeség miatt. Lenyomom a villanyt, és megint elkezdem kényelembe helyezni magam. Úgy ahogy megtalálom megint a helyem, de hirtelen teljesen összerezzenek úgy megijedek, mikor megint a szoba ajtaja felé nézek. És nem az árnytól ijedek meg, hanem pont ellenkezőleg, az árny hiányától. Az előbb olyan nagyon sötét volt az ajtóban, hogy ki se láttam, most pedig simán látom, hogy a kis folyosó falán a többi ablakon beszűrődő fényeket. Most már kezdek egyre biztosabb lenni benne, hogy valami volt ott, ami eltakarta a fényeket. Villámgyorsan kattintom fel megint a kislámpát, és kuporodok úgy össze a takaróm alá, hogy csak a fejem látszik ki alóla, és a szememet le se veszem a szobaajtóról. Lehetséges, hogy valaki van a lakásban? Az kizárt, a bejáratiajtó mindig zárva van, de ha nincs is zárva, kívülről akkor is csak kulccsal lehet nyitni. Esetleg még az erkélyen keresztül bejöhetett valaki, de az is maximum a szomszéd felől, mert a negyedikre kevesen tudnak felmászni. De azt is bezártam, emlékszem, ment nagyon fáztam. Perceken keresztül csak fülelek, hogy nem hallok e valahonnan valami szokatlan zajt, bár fogalmam sincs, hogy mit tennék, ha hallanék valamit. A kisasztalon többek között van egy váza, vékony, magas de masszív darab, kezdetleges fegyvernek pont megteszi. Már régóta nincs benne se virág, se víz, de talán most ez nem is számít, a lényeg, hogy már tudok ütni valamivel, ha kell, feltéve, ha nem ijedek meg annyira, hogy sikítva szaladok el. Kikukucskálok a szobaajtón, de nem látok semmit se, főleg mert viszonylag sötét van.