A fordulópont

9. fejezet 1. (55.)

...

- Na jó! – kezdem belátni, hogy talán tényleg nem tudja, hogy mit is mondott pontosan, és lehet, hogy csak egy nyelvbotlás volt az egész – Nézzük máshogyan a dolgot! De nagyon figyelj rám, és a kérdésre, és a válaszodra még jobban, mert ez nagyon fontos. Hányan voltunk a lakásban?

- Hát ez meg milyen kérdés? – néz rám megint értetlenül.

- Csak válaszolj! Míg el nem veszítem a türelmemet, ismételten! – kezd megint felmenni bennem a pumpa.

- Csak ketten! – jön a gyors és rövid válasz.

Egy pillanat alatt könnybe lábad a szemem, pedig tényleg azt hittem, hogy látott ott még valakit, és azért mondta azt, hogy „ne feledjétek", de ezek szerint tényleg csak nyelvbotlás volt!

- Azt nem tudom, hogy a szobában volt e valaki! – kezd megint bele, de az biztos, hogy a nappaliba csak ti ketten voltatok, meg én, az összesen három. Három, ez volt amit hallani akartál?

Mint egy zombi, szó nélkül ott hagyom a srácot, kijövök a fülkéből, és engedem az ajtót, végre bezáródni. Még a srác utolsó pillanatban elereszt egy olyat, hogy: „Dilis tyúk!". És igazából ezen meg se sértődhetek, mert azt hiszem teljesen az vagyok. Igencsak fogynak a mentségek ez ellen a jelző ellen. Lassan vonulok, át a lakás rövidke folyosóján, be se nézek a nappaliba, egyenest a fürdőbe megyek. Ha ezt az egészet, csak álmodom, akkor most azonnal fel akarok ébredni! A kádnál megnyitom a hideg vizet, és előrehajolva, a tarkómra kezdem engedni. Borzalmas hideg, olyan nagyon, hogy éles fájdalmat kezdek érezni a fejemben. Ha erre se ébredek fel akkor, tuti nem alszok. Még pár másodpercig bírom, de el kell dobnom a zuhanyrózsát. Egy picit tekereg még a kád alján míg el nem zárom a csapot, és be is terít a víz, ott is ahol eddig nem is lettem vizes. Felállok, és hátra csapom a csurom vizes jéghideg hajamat. A felsőm, a hajamból kicsorgó rengeteg víztől egy pillanat alatt átázik, és már a bőrömön csorog végig a jéghideg víz.

- Veled meg mi történt? – jön az ismerős hang a hátam mögül, de gyorsan felé fordulok – Úr isten! Jól vagy? – tényleg aggódó a hangja, én meg bámulok rá bambán, mert hogy el se tűnt, és fel se ébredtem, és már azt se tudom, hogy ez a valóság e, vagy sem?! – Úgy nézel rám, mint ha szellemet látnál!

- Nem-nem, dehogy! Úgy nézek rád, mint ha pont nem szellemet látnék! De ebben még nem vagyok biztos.

- Abban nem vagy biztos, hogy én szellem vagyok e?! – kérdez rá elég kételkedő hanggal – Hogyan lennék szellem? Nem vagyok az! – jelenti ki határozottan.

- Sajnálom, ez nem ilyen egyszerű! Ezt nem te döntöd el! Olyan sokszor átvertél már, hogy nem tudom eldönteni, hogy mi az igaz, és mi nem. – lassan elindulok fejéje, de nagyon lassan, húzom az időt mert tudom, hogy egyetlen módszer maradt már csak az igazság kiderítésére.

- Átvertelek? – kérdez vissza felháborodottan – Soha nem vertelek át.

- Lehet! Nem tudom! Senki se tudja! Most még én se, de hamarosan kiderül!

- A frászt hozod rám! Biztos jól vagy? – igazán aggódik.

- Nem! Dehogy! Hogyan lennék jól? – lassan haladok feléje opálos tekintettel, igazság szerint kicsit félek – Szerinted így néz ki az aki jól van?

- Úr isten! Mi történt veled? Megrémisztesz! - és teszi a kezét a szája elé, képzelem hogy nézhetek ki, kicsit se lehetek bizalom gerjesztő – Sajnálom ezt az egészet!!! Én nem ezt akartam!!! – és érzem a hangját, hogy mindjárt elsírja magát.