A fordulópont

7. fejezet 2. (38. rész)

...

Elkap egy rémes érzés, most tudatosul bennem, hogy tényleg vége mindennek, elment, és az a gát is ami eddig feltartóztatott, az is eltűnik. Fékezhetetlenül kap el a sírás, lábaim elgyengülnek, és mit sem törődve, a vizes, sáros lépcsővel, rogyok össze!

Vége!

Vége van mindennek! Az emberek úgy mennek, felfele és lefele a lépcsőn, mint ha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy egy zokogó nő fekszik a lábuk mellett. Néha, mint ha megállna valaki mellettem, és talán még szól is hozzám, de nem erőlteti túl a segítség nyújtás, miután semmilyen reakciót nem lát tőlem a síráson kívül, lassan feladja és tovább áll. A hideg eső teljesen eláztatta már a hajamat, a kabátom még egy ideig megvédett, de lassan az is átázik. A vizes hajamból az eső akadály nélkül csorog be a ruhám alá a nyakamnál. Végig folyik a hátamon, mint egy kis patak, csak ez idővel szétválik és különböző irányokban folyik tovább, egy része a hasam irányába, egy része a tovább egyenesen végig a hátamon a fenekem irányába, és még ki tudja merre. Alul-felül, kívül-belül teljesen eláztam már, de továbbra se bírom abbahagyni a sírást, feltartozhatatlanul tör elő belőlem továbbra is. Valaki hozzámér, megfogja a vállamat, és mint ha az eső is alább hagyott volna. Rázza a vállamat, de elsőre sok eredményt nem ér el vele nálam. De ő nem adja fel, megragadja a vállamat, és húz fel a földről.

- Gyere álljál fel! – és erősen húz felfele – Egyedül nem fog menni, neked is akarnod kell! – csak nem akar békén hagyni a hang tulajdonosa – Na! Mi lesz már? Keljél már fel! – parancsol rám, az ismerős hang.

Melegség tölti el a szívemet, és utána az egész testemet, és az a hang! Az nem lehet! A hang fele fordítom a tekintetemet, de még annyira könnyes a szemem, hogy csak foltokat látok. Még az alakja úgy ahogy egyezik Amandáéval, de a haja fekete. Segít felkelni, és vissza levezet a lépcsőn az aluljáróba. Itt már eső nem esik, de csak belőlem dől a víz. Érzem, hogyan csúsznak végig a bőrömön a hideg cseppek, de előbb utóbb valamelyik ruhadarabom felitatja.

- Mi történt? Elestél? Megütötted maga? – próbál faggatni idegen nő. Az előbb egy pillanatra, az agyam teljesen megtévesztett, az ő hangját hallottam, azt hittem ő segít nekem, de csak káprázat volt, kicsit se hasonlít a hangja Amandájéra. - Jól vagy?

Csak rázom, a fejem, ezek után hogyan lennék jól?

- Fáj valamid?

Megint csak rázom a fejem, azt nem mutathatom neki, hogy a szívem fáj, mint ha kiszakították volna a helyéről.

- Tessék! – nyújt felém egy zsebkendőt, amit az előbb kotorászott elő a táskájából. – Töröld meg az arcod! Tiszta sár vagy.

Elveszem veszem a kis papírdarabot, és elkezdem megtörölni vele az arcomat. Iszonyat mocsok jön le róla, bele se merek gondolni, hogyan nézettem ki. A hajam se lehet különb. Persze aki a sáros lépcsőre fekteti a fejét, az ne csodálkozzon, hogy sáros lesz. Csak sorban adagolja a kis fehér puha zsepiket, én meg csak rendületlenük tisztíthatom magam. Úgy érzem az arcom tiszta, valamennyire, a szememből is kitöröltem a könnyet, bár akár melyik pillanatba újból indulhat a zuhatag. Megint nyújt egyet felém, de ahogy elvenném tőle, látom nem akarja odaadni.

- Szabad? – néz rám kérdően, de meg se várja a választ, elkezdi törölgetni az arcomat. Becsukom a szemem és várom, hogy végezzen. – Hát nem lett tökéletes, de azért már nem is olyan szörnyű! – Haza tudsz menni egyedül?

Ismételten csak bólogatni tudok, de azt hiszem igaza van, ilyen állapotban nem mehetek munkába.

- Ugye most már minden rendben lesz? Ne haragudj, de elkésem! – kezd el kapkodni, miután ránézett az órájára.