A fordulópont

7. fejezet 9. (45. rész)

...

- Szóval ki lesz a nyertes a három közül? – szól bele a gondolataimba – A táncoslábú, a koros vagy esetleg az idióta?

- Jaj, ne sürgess már! – de úgy is tudom, hogy ki lesz a választott, csak semmi kedvem sincs hozzá, és csak húzom még az időt.

Összeszedem magam, felállok, és faképnél hagyom Vikit, úgy se tudna tovább segíteni, innentől kezdve ez csak az én problémám. Én csináltam magamnak a baj, nekem kell rendbe hozni, már mint ha ez egyáltalán lehetséges. Nagy sóhajokat veszek miközben közelítek Karesz felé, nagyon izgulok valami miatt. Na persze valami miatt, nem is emlékszem rá, mikor volt utoljára randim, nagyon sok évvel ezelőtt, plusz most nekem kell elérni, nagyon gyorsan hogy legyen valami, szóval van miért izgulnom, hogy tényleg ne álljak majd Amanda előtt teljes idiótaként. Leülök mellé, mire ő felül normális testhelyzetbe, és a ruháját igazgatja. Eddig félig feküdt a székén, az egyik karját a háttámlába akasztotta, a másikkal a telefonját nyomkodta. Elkezdünk beszélgetni, most kivételesen egész jó passzban van, csak kicsit bunkó, de akkor is észrevette, hogy az volt velem, lehet, hogy az utóbbi időben megváltozott, és a jó irányba? Régen nagyon gyerekes tudott lenni, most egész normális, vagy csak visszafogja magát, kutyából nem lesz szalonna. Fél szememmel, néha-néha Amandára pillantok, innen pont jól rálátok, és viszonylag közel is van. Nagyon fura a viselkedése, némán ül, kirekesztve, karba tett kézzel, és csak hallgatja, hogy fiúja mit magyaráz a többieknek. Ez kicsit se jellemző rá, szeret belefolyni mindenbe, és mivel kicsit se hülye elég jól hozzá is tud szólni majdnem mindenhez. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, de szinte csak egy alig érezhető pillanatra. Már kapja is el a fejét, úgy érzem engem figyelt. Játszik a fülével, hajával, órájára nézeget, egyértelműen unatkozik. Közben Karesz nagyon mesél valamit, úgy csinálok, mint ha figyelnék, néha benyögök egy „aha"-t, de a gondolataim egészen máshol járnak, és a tekintetem is gyakran elkalandozik. Valamit nagyon magyaráz a fiújának, de ő csak megvonja a vállát és ezzel lerázza, és ez nagyon nem tetszik neki. Látványosan duzzogni kezd, de sajnos rajtam kívül senkit se érdekel, pedig legszívesebben odamennék hozzá a fülébe súgnám, hogy: „Mond! Mi bánt? Ne légy szomorú! Inkább mosolyogj a kedvemért, mert imádom a mosolyod!" – mélyen a szemébe néznék, és az ujjaim külső felével megcirógatnám az arcát.

Persze, ez az egész most nem lehetséges, és lehet, hogy soha többet nem is fog megtörténi. Megint összeakad a tekintenünk, de most sokkal hosszabb ideig, talán majd egy másodpercig. Olyan érzés, mint ha villám vágott volna belém, van valami fájdalmas a tekintetében, talán düh, talán féltékenység, vagy szomorúság, nem is tudom, lehet, hogy az összes egyszerre. Megint a fiúja fülébe súg valamit, meg közben a vállára teszi az egyik kezét, a másikkal simogatja. Úgy látom végre sikerül elérnie, amit szeretne, de a srác kicsit se örül neki, még fintorog is hozzá, annyira nincs kedve azt csinálni amit a barátnője szeretne. És akkor meghallom a zenét, ami már egy ideje szól. Én ismerem ezt, bár se az együttes nevét, se a szám címét nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy Amanda szokta elég sokat hallgatni. Értem már! Táncolni akart az egyik kedvenc számára, de a srác nem akart.

- Menjünk táncolni! – vágok közbe Karesz monológjába, miközben fogalmam sincs, hogy mit szakítottam félbe.

- Hogy micsoda? – néz rám kicsit ijedten.

- Vigyél táncolni! – parancsolok rá.

- Most? – kérdezi csodálkozva.

- Nem, majd holnapután! Persze, hogy most! Na, kelj már fel!

- Erre akarsz táncolni? Várjuk meg a következőt!

- Na ide figyelj! Ez egy lassú szám, szóval közelebb engedlek magamhoz, megittam egy halom Gin Tonick-ot, szóval lehet, hogy még azt is megengedem, hogy diszkréten letapizz!