A fordulópont

8. fejezet 5. (50. rész)

... Eszti kopogtat az ajtómon, és bekiabál, hogy keres valaki. Ki a fene kereshet engem? Senki se tudja, hogy hol lakom! Vagyis Gábor tudja a címem, ha véletlenül valami oknál fogva nélkülözhetetlen lennék a számára, akkor fel tudjon keresni. Bár amilyen módon dobta félre a fecnit amire a címemet írtam fel, biztos vagyok benne, hogy nem jönne ide személyesen, inkább megvárná, hogy másnap találkozzunk a suliban. Szóval elég nagy rejtély, hogy ki kereshet engem. Szaladok is az ajtóhoz, és az már biztos, hogy nem Gábor az, mert egy lány vár rám.

- Segíthetek? – nézek rá érdeklődve, hogy miért is keres engem, és remélem az is kiderül, honnan tudja, hogy hol is lakom, de meg se szólal, csak hatalmasra nyílt szemekkel néz fel rám, mint ha egy kiskutya lenne, ami meg szeretne szólalni, de nem tud.

Olyan fura érzésem van, olyan ismerős nekem, tuti biztos, hogy láttam már valahol, korban hasonló mint én, szóval biztosan a suliban, de egyszerűen akár hogyan gondolkozom, nem tudom hova tenni. Elsőre egy tök átlagos lány, hosszú szőke haj, egy része összefonva, ami a bal válla felett előre lóg, sportcipő, farmer, fehér póló, és egy farmar kabát, és úgy egy fél fejjel alacsonyabb nálam.

- Öööö, köszönöm, hogy nem hagytál ott az éjszaka a hideg folyosón! - és ezzel a mondattal hirtelen mindent megmagyaráz, és én csak bambán nézek ki a fejemből, hogy akkor most mi van, miért van itt, és főleg hogy néz ki? – Na mi történt? Lefagyott az agyad? – na ez a stílus már egy picit ismerősebb.

- Jahhh, nem! Csak hirtelen..... Szóval mit szeretnél? – hebegek össze-vissza.

- Van egy közös munkánk, és ha nem bánod, segítenék benne.

- Nem dehogy! Most? Hát persze, hogy most! Gyere be! – hadarom el nagyon gyorsan ezt a pár rövid mondatot.

- Igazán szép szoba! – mondja miután megáll a szobám közepén, és picit körbe néz.

- Na jó! Mi folyik itt? – támadom le, miután becsuktam magam után a szobám ajtaját.

- Hogy-hogy mi folyik itt? Van egy közös munkánk és jöttem segíteni! Vagy nem?

- Az van, közös munkánk, de te nem arról vagy híres, hogy az ilyenbe ilyen lelkesen részt veszel, és ez felettébb gyanús! – állok nagyon távolságtartóan a dologhoz.

- Azért a lelkes szót, erős túlzásnak tartom! – kezd el szerényen mosolyogni – De itt vagyok, és szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni!

- Miért? – vágom hozzá arrogánsan.

- Mit miért? – kérdez vissza értetlenül.

- Hát miért! Miért vagy itt igazából?! Ugye ez nem valami átverés, hogy eljátszod, hogy segítesz, és a végén megszivatsz valahogy?!

- Nem! Dehogy! Eszembe se jutott! – én viszont eléggé kételkedve állok a dologhoz még mindig – Na jó! Eszembe jutott, hogy megfenyegetlek, és erőszakkal veszem el a kész feladatot! De csak tényleg egy pillanat erejéig fordult meg a fejemben, nem tehetek róla, ilyen vagyok.

- Na látod! Ezt már jobban elhiszem! – és továbbra is tartom tőle a távolságot, mondjuk most elég szerénynek néz ki, mit egy báránybőrbe bújt farkas.

- Akkor inkább elmenjek? – és megint az az ártatlan arckifejezés.

- Félek én ezt még megbánom, de gyere, megmutatom, hogy mennyire nem állunk sehogyan se!

- Szóval nélkülem nem jutottatok semmire se! – és még viccesen hozzá is horkant egyet.

- Hát erre inkább nem mondok semmit se.