A fordulópont

5. fejezet 7. (28. rész)

......

- Akkor indulhatunk?

- Naná! Mi az úti cél?

- Az ott! - És mutatok egy közeli dombtetőre.

- Ez elég húzósnak tűnik!

- Te meg elég erős vagy! Nem lesz gond.

El is indulunk kifele a mezőről, vissza az útra miről letértünk. Az szekérút két szűk homokos löszös sávból áll, középen pedig lábszárközépig érő füves rész. Andalogva sétálgatunk, közben beszélgetünk. Azt érzem, hogy a bal kezemhez hozzá ér, picit csak megsimogatja, majd összekulcsolja az ujjainkat.

- Szabad? - néz rám kérdően.

- Egy picit, talán itt senki se lát!

Nagyon jó érzés így sétálni vele! Azért én, figyelek előre és hátra is, nehogy valaki meg lásson így minket, amit Amanda is észrevesz.

- Ennyire zavar?

- Dehogy! Sőt! De jó lenne, ha így senki se látná meg!

- Nyugi! Nincs itt senki se, csak élvezd a pillanatot! - és megnyugtatóan mosolyog rám.

Azt hiszem teljesen igaza van, csak ketten vagyunk, jó lenne nem parázni. Sikerül is kicsit túllépnem a dolgon, és igazán nagyszerűen érzem magam. Szépen haladunk a célunk felé, bár kicsit el vagyok bizonytalanodva ebben a kereszteződésben, hogy merre is kell tovább haladni. Sokszor jártam erre, de a húsz év alatt pár dolog megváltozott.

- Eltévedtünk? - látja rajtam tétovázásomat.

- Neeeem! Csak hirtelen nem tudom, hogy merre kell menni.

- Akkor eltévedtünk. - mondja vigyorogva.

- Tudom hol vagyunk, csak abban nem vagyok biztos, hogy merre kell tovább menni. De ez lesz a jó út! - és elindulok az egyik úton, bár fogalmam sincs, hogy merre megyünk, de majd kiderül, hogy jó e az irány. Pár perc séta után már messziről kiszúrok a távolban egy hatalmas cseresznyefát. Mikor odaérünk mellé, megállok, és jól láthatóan végig mérem a hatalmas fát. A zöld levelek között csodásan piroslanak a cseresznye szemek. A színéből ítélve pont most lehet a legfinomabb.

- Ugye szereted a cseresznyét? - kérdezek rá, miközben továbbra is a fát nézem.

- Aha! - jön a gyors válasz.

Abban a pillanatban el is indulok befelé a közel mellkasig érő gazba. A környezetből ítélve, mint erre sok más terület, ez is már évek óta elhagyatott. A tulajdonos vagy már olyan öreg hogy nem tudja karban tartani, vagy esetleg már meg is halt, és az örökösöket pedig nem érdekli.

- Meglátod, ez nagyon fincsi lesz! - közben húzom magam után.

- Kié ez a fa?

- Fogalmam sincs! - vágom rá lazán, úgy érzem aggódik azért, hogy ezt nekünk nem szabadna csinálni. - Nyugi már, senkinek se fog hiányozni ez a pár szem cseresznye! Te még sose loptál e semmit se? - ahogy ránézek, úgy látom valami kínos kérdést tettem fel, pedig csak viccnek szántam, nem is firtatom tovább a dolgot. Közben már ott is vagyunk a fa alatt, és szakítom is le az első szemet, és venném a számba, de Amanda elkapja a kezem.

- Ne edd meg! Mérgező! - néz rám riadtan.

- Mi van?! Ez nem a Hófehérke! - nézek rá bután, hogy ezt most honnan szedte.