A fordulópont

7. fejezet 5. (41. rész)

... Alig öt óra alatt puccba vágtam a lakást, na jó nem tökéletes, de már az „elmegy" kategória. Még egy gyors zuhanyzás, mert úgy érzem, koszosabb vagyok mint valaha, de utána már esem is be az ágyba, és alszom el egy pillanat alatt.

Szól a lakás csengője. Valakinek oda ragadhatott az ujja a kapcsolóra, mert nagyon nem akar megszűnni ez az idegesítő zaj. Gondolom Viki az, és a tegnapiból ítélve, nem fogom tudni már letagadni, hogy itthon vagyok. Kimászom az ágyból, és pár lépés után elhallgat a csengő, majd alig pár pillanat, és már a telefonom cseng. Ránéznem se kell, hogy ki az, csak a folyosó közepén elkiáltom magam:

- Jól van már! Mindjárt nyitom!

A kilincset megfogva, veszek pár mély sóhajt, még hezitálok, tudom, hogy ez nagyon nem lesz egyszerű menet.

- Na végre! – szólal meg picit dühösen Viki, miután kinyitottam neki az ajtót – Azt hittem, egész nap itt fogok állni az ajtóban. – vágja oda gúnyosan.

- Neked is szép reggelt! – szólok vissza legalább olyan gúnyosan, mint ahogy ő kezdte – Gyere be! Foglalj helyet! Érezd magad otthon! – folytatom ugyan abban a hangnemben.

- Ez csak természetes! – és szinte fellök, úgy száguld el mellettem.

Amúgy általában tök cuki csaj, az idejét se tudom megmondani, hogy mióta vagyunk barátnők, de ő a legjobb barátnőm. Igaz most nem látszik, de azért többnyire jó fej, de ha haragszik valakire, akkor annak mondani se kell, azzal iszonyú bunkón tud viselkedni. Pont úgy ahogy mint most is. De ezért nem szabad rá haragudni, mert nem rosszat akar, egyszerűen így hozza a tudtomra, hogy most nem vagyunk puszipajtások. Mire én is visszaérek a szobában, már a fotelban ül, és a kis tükrében nézegeti magát, és igazgatja a haját. Ha nem így lenne az lenne a fura, mert ő iszonyú hiú, folyton tökéletesen kell kinéznie, és azért mindig úgy is néz ki. Alapból alacsonyabb nálam, de most nem, mert egy irdatlan magas sarkú csizmában van. Százszor hallottam tőle, hogy ha egy kívánsága lehetne, akkor ő magasabb szeretne lenni. De nem az, és ez folyton vicc tárgya, főleg mikor nagyon dühös, közel áll hozzám, és onnan lentről kiabál velem. Egyszerre félelmetes és vicces is, azzal a picurka termetével, de annál erősebb hangjával. És ebben az állapotban nem ismeri a viccet, fapofával néz rám mikor humorral próbálok elsunnyogni valamit. Pedig aztán alapból iszonyú jó fej, én például nagyon bírom a morbid humorát.

- Kurvára szarul nézel ki! Mint egy tíz napos hulla! – jön a következő sértés szerűség tőle.

És persze, iszonyú szókimondó is, sőt többnyire rá tesz még egy lapáttal is, mint most is.

- Köszi! Képzeld, hajnalba értem haza, és alig aludtam valamit! – fájdalmasan, de belekezdek a hazugságomba.

- Ahhhh, ki a faszt érdekel?! – és csak legyint hozzá egyet.

És nagyon csúnyán is beszél, és jól tudja, hogy én ezt mennyire utálom, mert mikor a cuki módban van, akkor meg tudja állni, hogy előttem obszcén szavakat ne használjon, de mikor dühös akkor direkt nem fogja vissza magát. Figyelem az arcát, és meg se rebben, még egy picit se húzza félre a szája sarkát, hogy ezzel jelezze, hogy na most csak viccelek, nem, most totál ki van akadva.

- Kérsz egy kávét? – szólok hozzá kedvesen, lehet nekem kéne megtenni az első lépést, és utána talán lassan meglágyulna a szíve.

- Nem! – vágja rá határozottan – És te se kérsz! Leülsz velem ide szembe! – parancsol rám.

- Igenis anya! – és viccből szalutálok is hozzá egy aprócskát.