A fordulópont

5. fejezet 8. (29. rész)

...

- Ácsi! Mi van ha te vesztesz?

- Az úgy se történhet meg!

- Neked meg valami szépet kell mondanod nekem, hogy meghatódjak egy kicsit legalább! – tudom, hogy ez nagyon nehezen megy neki.

- Rendben, de gondolkoznom se kell rajt! – mondja vidáman – Rajtra indulunk?

- Rendben! – egyezek bele a versenybe.

- 3..2..1..........Rajt!

És már lő is ki, és már mászik is felfele.

- Meg foglak verni! – kiabálja menet közbe

Ohh, te kis naiv leányzó! Azt hiszed meg tudsz verni! De én nem a falon indulok el, van egy kis ösvény ami megkerüli az egészet, igaz hosszabb, de ha elég gyorsan futok, akkor előbb érek fel mint ő. Sajnos futásban is mindig megver, de most csak én futok, és szedem is rendesen a lábam. Nekem ugyan úgy fel kell jutnom a szikla tetejére, és meredeknek is mondható a terep, de akkor is előbb érek fel. Meg is érkezek a felső részre, menet közbe kitekintek, hogy milyen magasan tart, és hallom a hangját, hogy már előre ünnepel, hogy ő fog nyerni.

- Segíthetek? – és nyújtom a kezem feléje, hogy az utolsó pár lépésen segítsek neki!

- De hogyan?!? – néz rám elég csúnyán – Te csaltál! Tuti nem másztál fel!

- Nem másztam fel, de nem is volt feltétel, csak, hogy előbb kell felérni. – kuncogok hozzá egy picit.

- Hogy mi? – néz elég bután rám

- Van egy ösvény, ami megkerüli az egész falat, nagyon kellett futnom, de megérte! – mondom még mindig egy picit szuszogva

- Neeeeeem! Te csaltál!

- Nem csaltam! Kérem a nyereményemet!

- Nem, nem! Te csaltál! Nem kapsz semmit se!

- Nem csaltam, csak kihasználtam, hogy minden áron nyerni akarsz, na meg a hazai pálya előnyét! Szóval megkapom a nyereményemet?!

- Nem szívesen! Ezt át kell gondolnom!

Tudom, hogy mennyire nehéz ez számára. Nem egy romantikus típus, de nagyon igyekszik a kedvemben járni. Persze, ha azt kérném tőle, hogy beszéljen csúnyán 5 percen keresztül, az erőlködés nélkül menne neki, de abban nem lenne semmi kihívás.

- Nos? – várom türelmetlenül, hogy mit is fog kitalálni

- Jó jó! Várj egy picit, még ki kell találnom! – és látom rajt, hogy nagyon töri a fejét valamin pár pillanatig - Bár nem érdemled meg! – maga fele fordít, szemembe néz, és elkezdi halkan mondani:

„Mikor a szemedbe nézek,

és visszanézel rám,

hirtelen minden zavarosabb lesz,

mert egyszerre erősebbnek,

és gyengébbnek érzem magam.

Izgalmat érzek és ugyanakkor rémületet.

Valójában nem tudom mit érzek,

de azt tudom milyennél akarok válni!"

Néz rám azzal a huncut mosolyával a száján, és én hirtelen azt se tudom, hogy mit mondjak. Csak tátott szájjal állok előtte, és elakadt a szavam is a szépségétől. Ez most valami vallomás akart lenni? Burkoltan közölni szeretne valamit, vagy most mi van? Kattog az agyam össze-vissza mindenen, hirtelen azt se tudom mint tegyek, de azért összeszedem magam, és kipréselek magamból pár rövid mondatot.