A fordulópont

7. fejezet 7. (43. rész)

...

-Csak hogy tisztázzuk a dolgot, mert félek, hogy ebből estére félreértés lesz. Akkor fiúkra, vagy csajokra hajtasz majd?

-Kapd beeee! – kiabálok utána jó hangosan, hogy hallja, mert meg se várva a válaszom, újból eltűnik.

-Én is szeretlek! – és újból becsapja maga után az ajtót.

Csipog a telefonom, Viki írt üzenetet: „Elindultam, 10 perc múlva nálad vagyok, addigra lent legyél, mert nem várok rád! 😊" Hát milyen kedves ez a lány, csak egy gyors „Ok" feliratban válaszolok, mert kapkodnom kell magam, végén még tényleg itt hagy, és ha már ennyit készülődtem, ne vesszen kárba az egész. Magamra kapom a kabátom, még egy utolsó igazításra beállok a tükör elé. Igaza volt Vikinek, a szokásosnál is több smink mennyiséget kellett használnom, hogy emberi formám legyen. És így se lett hű de tökéletes a végeredmény, mondjuk úgy, hogy elfogadható, kihoztam magamból a maximumot. Egy mozdulattal, húzom ki a hosszú hajamat a kabát alól, ezzel legalább nincs akkora gondom, középen már lenőtt egy picit, de a többi rikítóan vörös, csillogó rész ellensúlyoz mindent. Ahogy eleresztem, vad hullámokban omlik két oldalon a vállamra. Még pár mozdulat, és úgy gondolom, tökéletes. A ruha viszont kicsit se, kényelmetlenül érzem magam benne, úgy nézek ki benne, mint egy ribanc. Nem is értem miért vettem meg, csak siettem, és nem gondoltam át rendesen, csak akartam valami újat, ami nem emlékeztet Amandára. És persze, az elmúlt időszak nemtörődöm életmódja komoly hatással volt a testemre is, ergo a régi ruháim nagy része nem jön már rám. Az üzletben még tök jó ötletnek tűnt, bulizni megyünk, és nem baj ha kicsit kirívó leszek, had csorgassák utánam a nyálukat, ha véletlenül valaki erre az alakra gerjed. Csak hát ez többet mutat, mint amit kellene, alul alig a combom felső egyharmadát takarja, felül meg hát, túlzóan mélyen dekoltált. Én meg akkora hülye vagyok, hogy a legdurvább push-up-os melltartómat vettem fel, ami még nagyobbat dob a látványon. A kabátomat kicsit hátra tűröm, és úgy igazgatom a kis vörös ruhámat, egyszerűen nem akar úgy állni ahogy tetszene. A végig ráncolt, buggyos anyaga tök jó, mert takar valamennyit, viszont még így is rásimul az egész a testemre, és kiemeli az alakomat. És most ennek nagyon nem örülök, jobb lenne valami lazább. Úgy döntök gyorsan le is cserélem, de abban a pillanatban cseng a telefonom, Viki az. Hát két választásom maradt, vagy nem megyek, vagy így megyek. Kicsit tartok Viki dühétől, ha most mondanám le az, az maga lenne a katasztrófa, szóval marad minden a régi. Gyorsan belegyömöszölöm a lábam a szintén piros cipellőmben, és már rohanok is a lift fele. A lift tükrében elvégzem a legutolsó simításokat, persze ahogy begombolom a kabátom gombjait a derekamnál, ez a szűk szar még jobban kiemeli azt amit most inkább rejtegetnék. Magával az összképpel nem lenne baj, csak kevesebbek kéne lennem egy tízessel, na jó lehet, hogy tizenöttel.

- Késtél! – szól be azonnal Viki, mikor beülök mellé a taxi hátsó ülésére.

- Szia! – köszönök neki, bennem még van tisztelet – Komolyan! Te elfelejtetted, hogy illik köszönni?

- Szia Tündi! – jön egy köszönés, de nem Vikitől, másik irányból, és a hang is sokkal mélyebb, plusz úgy megijedek tőle, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről.

- Szia! – köszönök vissza a hangnak - Nem úgy volt, hogy ketten megyünk? – fordulok Viki fele.

- Jaj, hát mit csináljak? Meghallotta, hogy bulizni megyünk, mit csinálhattam volna? Mondjam neki, hogy nem jöhet? Ahhh, még is csak a férjem, nem nézhetem folyton levegőnek. – és Viki forgatja a szemeit, nem is kicsit.

- Talán mondhattad volna neki, hogy csak ketten megyünk.

- Vagy bezárhattam volna a szobába, mint a macskát, de egyik se vezetett volna eredményre!