A fordulópont

2. fejezet 1. (10. rész)

         Végre vége a hétnek. A munkából hazafele gyorsan belépek a pékhez, veszek valami finomat, meg talán valami sütit is. Néha megérdemlek egy kis kényeztetést, főleg egy ilyen bolond hét után. Rengetegen vannak a boltban, tetemes sor áll a pultnál. Végig sétálok a sor mellett, vannak ismerősök is, nekik még köszönök is. Beállok az utolsó helyre, de ahogy végig mentem a sor mellett, megakadt valakin a szemem. Olyan ismerős számomra, de egyszerűen nem tudom hova tenni, tudom, hogy láttam már valahol, de nem jut eszembe, hogy hol és ki az. Csak párral áll előttem, és figyelem csak, hát ha rájövök, hogy ki is az. Ha nem jövök rá, akkor az őrületbe fog kergetni ez a gondolat, úgy hogy tovább figyelem. Kicsit magasabb mint én, haja természetes barnának tűnik, és egy copfba van összefogva. Hát kb ennyit látok belőle innen hátulról. Ő következik, kér valamit, én meg fülelek, és figyelek. Hangja is ismerős, de még mindig nem tudom ki ő. Fizet, és kimegy az üzletből, továbbra is figyelem, hát ha beugrik, hogy ki is lehet ő. Én is kérek, és még két szelet sütit is, csomagolják, fizetek. Mondják, hogy akkor jut az eszébe az embernek az ilyen dolgok, mikor nem is gondol rá. Ahogy pakolok el, abba a pillanat beugrik, hogy ki is az. De az nem lehet, az lehetettlen, hogy ő legyen az, csak cikáznak a gondolatok a fejemben. Sietve rohanok ki az üzletből, az ajtóban majdnem fellökök valakit, de most az se érdekel, utol kell érnem. Keresem, hogy vajon melyik irányba indult el, meg is találom, pár méterrel tőlem, ül egy padon, és falatozik. Egy ideig, csak figyelem, meg akarok bizonyosodni róla, hogy tényleg ő az e, de most már biztos vagyok benne, hogy ő az, a lábam a földbe gyökerezik, nem bírok megmozdulni, de azért összeszedem magam és odamegyek hozzá.

- Elnézést, szabad ez a hely?

Rám néz, de látom, hogy nem ismer meg.

- Persze, ülj csak le.

A hangja semmit se változott, már biztos, hogy ő az. Leülök mellé, de nem merek megszólalni, össze kell szednem minden bátorságomat.

- Ne haragudj, hogy megzavarlak, de téged Amandának hívnak? – alig bírom végig mondani a mondatot.

- És ha igen, mert? Te ki vagy? – néz rám kicsit szúrós szemekkel.

- Én Tündi vagyok.

Látom az arcán, hogy fogalma sincs, hogy ki lehetek. Nem haragúdhatok rá, hisz én se ismertem fel elsőre, és különben is most lángvörös hullámos hajam van, kicsit se hasonlítok arra a lányra akit megismert, és azért eltele már közel 15 év mikor utoljára láttuk egymást.

- Segítek még egy kicsit, én vagyok a „depis csaj".

Látom rajt, hogy most már pontosan tudja, hogy ki is vagyok, azért pár pillanatig elmereng a gondolataiban, kicsit elmosolyodik és újból rám néz. Az a huncut mosolya még mindig megvan, már teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az. Nem szól semmit se, egyszerűen megölel. Nagyon, meglepődők ezen, erősen ölel, úgy érzem el se akar engedni. Mikor elenged, a szemeit törölgeti, látom, hogy könnyes a szeme.

- Mi a baj?

- Semmi, csak nagyon örülök, hogy látlak.

- Én is örülök, hogy láthatlak. Jól nézel ki.

Udvariasságból dicsérem meg, mert nagyon cudarul néz ki. Az egy dolog, hogy a ruhái kicsit se divatosak, látszik, hogy sokat voltak használva, de a tekintetében is van valami fájdalom. Az arcvonásai mindent elárulnak, egyáltalán nem boldog.

- Kedves vagy még mindig. Viszont te tényleg nagyon jól nézel ki, komolyan nem ismertelek meg. Most is alig ismerlek meg, de a hangod, és a mosolyod semmit se változott.

- Köszi.

- Nagyon jól áll neked ez a hajszín.

- Jól van már, elég lesz az egomnak mára ennyi, még a végén túlcsordul a túl sok dicsérettől. Gyere meghívlak egy kávéra, ne itt az utca közepén beszélgessünk.