A fordulópont

3. fejezet 2. (15. rész)

Valaki, a nevemen szólítgat.

- Tündi, Tündi. – Amanda próbál felébreszteni.

- Mi a gond drága? Megint rosszat álmodtál? Olyan rég nem történt már ilyen. – mondom álomsan.

- Valahogy úgy. – mondja az ágyam mellett állva.

- Jaj, te szegényem, gyere bújj ide. – és emelem fel a takarómat, és már bújik is oda hozzám – Mi történt? Csak nem a fiúval van gond?

- Ahhh, csak kihasználtam.

- Nocsak, de miért is? – kérdezem csodálkozva.

- Féltékennyé szerettem volna valakit tenni.

- Ohhh jaj, micsoda női ármányt követtél el!

- Igen, és nem is vagyok büszke rá, de nem tudom mit tegyek.

- De azért sikerült a cselszövés? Lett eredménye?

- Nem tudom, vagyis én nem láttam sajnos eredményét. – mondja elég szomorúan.

- De miért kell ezt csinálni? Miért nem lehet egyenes beszéddel és tettekkel megoldani?

- Nem tudom, talán félek a választól. Tudod, ő nagyon sokat jelent nekem, és félek, hogy elveszítem, nem tudom, hogy túlélném e.

Soha nem beszélt a szerelmi életéről eddig, nem is gondoltam volna, hogy azok után, ami történt vele, valaha is meg tud majd ennyire bízni egy fiúban.

- Szerintem egy pasi se ér annyit, hogy szenvedj miatta. -súgom neki.

- Igen lehet, de ő más. Szeretek vele lenni, mindig megnevettet ha szomorú vagyok és akkor is ha nem, odafigyel rám, és talán igazán aggódik is értem, és egyszerűen szeretek vele mindent csinálni!

- Értem, de lehet, hogy egyenes beszéddel előbbre lennél, mint az ármánykodással, nem gondolod?

- De nem érted, itt nagyon sokat veszíthetek!

- Hát akkor a döntés tényleg csak a te kezedben van. Vagy megpróbálsz te kezdeményezni, vagy csendben tűrsz, és szenvedsz. Figyu! – fordulok vele szembe a félhomályban – Ha nem kell neki egy ilyen szuper nő, akkor ne is foglalkozz vele.

- Könnyű ezt mondani. De igazad van. Ha nem próbálom meg, akkor soha nem tudom meg az igazságot.

- Ez a beszéd! – dicsérem meg.

Csak nézzük egymást a sötétben pár pillanatig, majd közelebb csúszik, és finoman megcsókol.

„Atyaég! Hogy én mekkora egy hülye vagyok! Nem is egy pasiról van szó! Egész végig rólam beszélt és engem akar!"- csattan fel ez a gondolat fejemben.

Sokáig nem tart, és nem is nevezném igazán csóknak, csak az ajkaink ért össze. Utána, szinte azonnal eltávolodik tőlem. Kicsit hezitálok, de most már be kell vallanom magamnak, hogy számomra se közömbös, de soha nem gondoltam volna, hogy Amanda így érez irántam. Lassan elindul a kezem az arca felé, meg szeretném simogatni. Ujjaim hegyével cirógatom az arcát, és nedves, sír.

- Kérlek, ne sírj! – suttogom neki, de nem jön válasz csak hátat fordít nekem.

Közel bújok hozzá, olyan szorosan hozzá amennyire csak lehet. Testem teljes hosszában hozzásimul az övéhez.

- -Amanda? Eláruljak valamit? – továbbra se válaszol, csak talán bólogat aprókat – Nagyon rossz volt látni, amikor a fiú hozzád ért.

- Komolyan? Miért? – suttogja.