A fordulópont

5. fejezet 10. (31. rész)

... Ő lehet hogy jókat nevet a dolgon, nekem azért kicsit rosszul esik. Akkor ezért nem jött fel hozzám, mert későig beszélgettek, majd felrobbanok a dühtől. Közben anyukám folyamatosan mesélni élete történetét, amit én már sokszor hallottam az évek során, és mindig kicsit máshogy meséli, mára már egész idilli a kép, én azért pár dologra máshogy emlékszem, közel se volt ennyire szép és felhőtlen.

Én csak magamban morgolódok továbbra is, hogy mi a szart műveltek ezek tegnap ketten, és úgy látom, hogy most már Amandának is leesik, hogy haragszom rá! Átnyúl az asztal felett, és meg akarja simogatni a kezem, de én elkapom, hagyjon engem most békén, nem vagyok kíváncsi rá, és karba öltöm a kezem, és fortyogok magamban. Finoman megint lábon rúg, de most nem dühből, csak hogy rá figyeljek, és leolvasom a szájáról: „Most mi van??" Nem is reagálok rá, csak duzzogok magamban, és fordítom el a fejem, ha eddig nem fogta fel, hogy megsértett, akkor most már késő. Megfogja a telefonját és úgy látom ír valamit. Na sokáig nem bírta ki, ma is belekezd a csevegésbe azzal a hülyével! Látni se akarom! De pár pillanat múlva rezeg a kezemben a telefonom. Ahogy megnézem látom, hogy ő írt, de el se olvasom, csak látványosan, lefordítom a telefonomat az asztalra, el is fordulok, hogy ne is lássam, hogy mit csinál, most nagyon nem vagyok kíváncsi rá! Párszor próbál megbökni az ujjával, de nem vagyok hajlandó felé fordulni. Hallom, hogy valamit szöszmötöl, de azért se figyelek rá. Egy kicsi összehajtott cetlit csúsztat elém, szinte nyomja bele a kezembe, de igazából nem érdeke, nem vagyok továbbra se kíváncsi rá! Megint bokán rúg, most már kicsit erősebben, felé is nézek, ráncolom a homlokom, hogy mit is akar most megint tőlem?! Csak mutogatja nekem, hogy olvassam már el a kis fecnijét. Végül megadom magam, és szétnyitom: „Most haragszol rám?" olvasom a feliratot a kicsinyke sárga fecnin. Nem csinálok semmit, csak visszadobom feléje a papírdarabkát. Elvesz az asztalon lévő jegyzettömbből megint egy lapocskát, és megint írni kezd rá. Pár pillanat múlva, már csúsztatja felém a következő üzenetét. „Ne csináld ezt!" olvasom magamban a szöveget. Mit sem foglalkozva az egésszel, dobom a másik cetli mellé ezt is. Csak nem hagy békén, már írja is a következőt, és már adja is át. „Utálom mikor megjátszod a sértődöttet, ok nélkül!" Még hogy ok nélkül??? Háborodok fel magamban! Nem én szájbermalackodtak az éjszaka valaki mással, vagy ki tudja, hogy mi is történt. Az is lehet, hogy kimászott az ablakon, és ki tudja mit csináltak, saját magamat hergelem fel ezen az egészen ahogy különböző konspirációkat állítok fel magamban! Szemem sarkában látom, hogy megint szöszmötöl egy papírdarabkával, mert, bár mennyire erőltetem magam, hogy nem érdekel, még is hajt a kíváncsiság, és egyszerűen nem tudok elszakadni tőle. Már tolja is elém az új üzenetet. „Nem csináltam semmi rosszat!" és a felkiáltójel szokásos kis karikája helyett kis szívecskét rajzol oda. Hát majd én eldöntöm, hogy mi a rossz, és mi nem. És szerintem ez most rossz, legalábbis nagyon rosszul esik nekem! De azért úgy érzem tudja, hogy mit tett, és ezzel a kis szívecskével már próbál már megpuhítani. Nem mondom, hogy nem fog működni, de az biztos, hogy nem adom magam olyan könnyen, ha már ezt tette velem, akkor szenvedjen ő is egy picit. Sikerül teljesen megjátszom, hogy egyáltalán nem érdekel az egész, ezt látván tovább ostromol az üzeneteivel, és mivel nagyon ismer már, kicsit se stresszel rá a dologra, sőt, inkább mosolyogva már-már vidáman rajzolgat a cetlire. Hát ezen semmi szöveg sincs, csak tele rajzolta, kisebb nagyobb szívecskékkel. Némelyiket besatírozta, némelyiket nem, de olyan arckifejezéssel csinálta, mint ha valami nagyon szépet alkotna, ilyenkor mindig belemerül a saját kis világába, teljesen megszűnik körülötte minden, már arra se kíváncsi, hogy mit szólok én hozzá, csak rajzolgat a kis fecnikre, és mikor az egyik megtelik, csak elém tolja, és már folytatja is a következőt. Azért kíváncsi lennék rá, hogy most mire gondolhat, miről ábrándozhat, csak bízni tudok benne, hogy hozzám van köze, nem pedig máshoz!