A fordulópont

7. fejezet 1. (37. rész)

Elment, nincs többé, majdhogynem megszűnt létezni, nem látom többé a huncut mosolyát, nem hallom többé angyali kacagó nevetését, elment nincs többé, meg szűnt létezni. Mondjuk ennyire nem tragikus a helyzet, nem halt meg, csak számomra. De még ez is hazugság, be kell vallanom, soha nem lesz számomra halott, soha nem fogom elfelejteni, ezt az időt, amit együtt töltöttünk! Az egész további életemre kihatással lesz. De még mindig nagyon fáj, elment, és hatalmas űrt hagyott maga után. Iszonyú lett a csend és a magány az elmúlt hónapokban. Rémisztő, hogy mennyire hallani a falióra ketyegését, és már iszonyúan zavar, idegesít, megőrjít, nem bírom tovább! Felugrok, és nekiállok ordítani torkom szakadtából!

- Hagyd abba! - de semmi reakció, csak jár körbe megállás nélkül a mutató!

- Nem hallottad? Azt mondtam, dugulj el! - de mint ha direkt bosszantani akarna, még hangosabban ketyeg, katt katt katt katt durr durr durr..... Minden egyes kattanás, mint ha egy kalapáccsal vernének fejbe!

- Ez az utolsó figyelmeztetés, ha nem hagyod abba, akkor olyat teszek ami nem fog tetszeni! - de az óra a falon mint egy dacos kisgyerek, semmit se hall abból amit mondok neki.

- Na jó, te akartad! - szépen megfogom egy szék háttámláját fél kézzel, és lassan, komótosan odahúzom az óra alá, közben motyogok még valamit, mint aki nincs az eszénél. Felállok rá, és leveszem az órát a falról.

Kicsit poros a teteje, Amanda mellett kicsit eltunyultam, megváltoztam. Már nem vagyok akkora rendmániás, mint előtte, már simán bírom pár óráig, ha a magazinok, csak úgy hevernek az asztalon, és nincsenek összerendezve. Lassan az ablakhoz sétálok, és egy jól irányzott mozdulattal, mint egy frizbit, pörgetve eldobom. Eltart pár másodpercig, míg földet ér, érzésre több idő telik el, mint a bögrénél, ami azért repülő ki az ablakon, mert kék színe volt, és nem piros, illetve még a kenyérpirító, ami elégette a kenyeremet. Bögre, pirító, óra. Ez a sorrend. Már mint földre érkezési sorrend. És már hallom is a csattanást, ahogy törik ezernyi szilánkra.

- Most jobb! Sokkal jobb! - nyugatom magam, hogy teljesen jól cselekedtem!

Úristen! Orvoshoz kell mennem, egy hajszál választ gumiszobától! De azért tényleg kicsit jobban vagyok, hogy összetörhettem valamit. De csak pár pillanatig tart ki, már zuhanok is vissza, és megint zombiként közlekedek az üres lakásban. De még ha csak itthon lenne így, de egész nap ilyen. Szerencsére még a munkahelyemen tudom türtőztetni magam, de ki tudja meddig. Már pár embernek, feltűnt, hogy megváltoztam, de mindig csak legyintek rá, hogy semmi bajom sincs. Pedig van, nagyon nagy bajom van! Elhagyott az életem egyik legfontosabb embere, akiért, akármit megtettem volna! Zombi vagyok itthon, zombi vagyok a melóban, és még a kettő között is.

Alig aludtam valamit az éjszaka, és mint mindig, mint munkába menet is Amanda körül járnak a gondolataim, azt se tudom hol vagyok, csak sétálok. Egy tisztább pillanatomban, arra leszek figyelmes, hogy a körülöttem lévő idegenek néznek, csak néznek, némelyik még nevet is rajtam. Gondolatban oda is szólok neki, hogy:

„Mi van faszikám? Nem láttál még nőt esernyővel a kezében? Hát esik az eső, nézd meg mindenkinek van, csak te ázol abban a nyomorult esőben. Látod, neki is van! Na jó, ő is ázik, na meg ő is, na meg ő is. Nézek körbe, mindenki esernyő nélkül van, és nem is áznak el, pedig szakad az eső."

Ahogy visszatérek a valóságba, rájövök, hogy már vagy három perce sétálok egy aluljáróban, esernyőmet a fejem fölé tartva. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy esernyővel a fejem felett sétálok egy olyan helyen, ahol nem is esik az eső. Na jó ez a normális emberekkel is megesik, hogy úgy elgondolkoznak, hogy megszűnik körülöttük a világ, vagyis ezzel próbálom nyugtatgatni magam. Pedig legbelül érzem, hogy baj van! Összetörte a szívemet, kiszakított belőle egy jó nagy darabot, és magával vitte! Iszonyúan megviselt, hogy elhagyott! Még a válásom se viselt meg ennyire. Teljesen más volt számomra, mint előtte bárki is akivel kapcsolatban voltam. Ez nem annak indult, csak segíteni akartam neki, mert nem tudtam nézni, hogyan szenved. Gondoltam, kezdeti kedvessége, segítőkészsége majd idővel elmúlik, hogy csak azért csinálja mert hálás nekem, mert nem hagytam a szarban akkor. De nem így lett! Ahogy egyre jobban kiismertük egymást, rá kellett jönnöm, hogy az ellentétek iszonyúan tudják vonzani egymást. Míg ő csúnyán beszél, rendetlen, akaratos, határozott, addig az én számat soha el nem hagyná egy csúnya szó se, csak nagyon ritkán. A rend minta példánya voltam, és persze hagytam, hogy mindig az legyen amit ő akar. Ami belőlem hiányzott az benne meg volt, és ez számomra imponált, nem is kicsit, mindig olyan szerettem volna lenni, mint amilyen ő volt, mindig irigyeltem őt. Igaz felnőtt, de mindig láttam a szemében azt a vad, mindenkivel dacoló tinédzsert, akit megismertem oly régen. De soha többet nem fogom látni azt a tüzet a szemében! Folyton magamat hibáztatom, hogy csak is miattam ment el! És valamilyen szinten ez így is van. Az utóbbi időben elhidegültünk egymástól, de ez így nem is igaz, én tőle nem, minden nap ugyan olyan rajongással néztem rá, de ő mostanság már nem viszonozta ezt, csak elfordította a fejét, és elvonult, magányosan töltötte az este további részét. Mindig volt valami jó kifogás, csak olvasni szeretne nyugodtan, vagy csak simán magányra vágyik. Lehet hülye voltam mikor hagytam, had legyen minden úgy ahogy ő szeretné. Egyre több időt töltött magányosan a telefonját bújva, mi sem törődve velem. Sokáig tartott ez az áldatlan állapot, és én csak végig áltattam magam, hogy ez csak egy aprócska bibi a kapcsolatunkban, mint ha semmi gond se lenne, pedig volt, csak homokba dugtam a fejem. Egyik este összeszedtem minden bátorságom, és elhatároztam, hogy nem hagyom lerázni magam. Eddig is sokszor próbáltam beszélni vele, összebújtunk, szorosan magához ölelt, volt hogy szex lett a vége, de valahogy az a tűz hiányzott, ami mindig olyan különösé tette az egészet. Most is ugyan úgy kezdődött, mint mindig, kedves volt, figyelmes, szorosan megölelt!