A fordulópont

8. fejezet 2. (47. rész)

... Lassan remegve fordulok meg, de még most se látom, mert a tekintetemet a padlóra szegezem. Még tanakodom magamban, hogyan is csináljam, lassan, vagy hirtelen csak kapjam fel a fejem, és jöjjön aminek jönnie kell. Hirtelen felemelem a tekintetem, jobb gyorsan túl lenni rajt, mint amikor le kell venni egy már a bőröm szerves részévé vált ragtapaszt, egy pillanat erejéig iszonyúan fáj, de gyorsan tovaszáll a fájdalom.

- Édes istenem! – és azonnal könnyek csordulnak ki a szememből.

Mélyen legbelül éreztem, hogy mi fog történi, hogy mit is fogok látni, vagy csak reménykedtem benne, de így is megdöbbent a dolog, olyan nagyon, hogy az egész testem beleremeg. Állok ott és csak bámulom a félig átlátszó testet, olyan mint egy szellem, mint ha csak egy halovány köd lenne. De minden kétséget kizáróan tudom, hogy ki is az! Eszembe se jutott, hogy mit fogok látni, de még így is iszonyú fájdalmas elfogadni, hogy mit is látok. Az eszem nem tudja felfogni, hogy ez most mi is, közben pontosa tudja is hogy ez nem lehet valóságos. És a szívem, örül, és bánatos is egyszerre.

- Tttttte, egy szellem vagy? – remeg a hangom – csak egy vállrándítás a válasz – Akkor meg mi a fene vagy? – kezdek kicsit dühös lenni, mikor megint csak megvonja a vállát – Miért csinálod ezt velem? Mire jó ez az egész? – kezdek el kiabálni.

Nem is értem, hogy miért, de elindulok felé, hogy megragadjam a vállánál fogva, és felém fordítsam. Szemtől szemben akarom megbeszélni vele a dolgot. Pár lépés múlva már mögötte is vagyok, és nyújtom a kezem feléje. Ahogy elérném, abban a pillanatban megint eltűnik, és megint az az áramütéses érzés, de ez már kicsivel erősebbnek tűnt mint az előző, és a fejem is belefájdult.

Ahogy magamhoz térek, rájövök, hogy mekkora hibát is követtem el, hiszen utoljára is ez történt. Totál magamba roskadom, hogy ezt iszonyúan elszúrtam, és ki tudja, hogy megint mikor fogom viszont látni. Még belegondolni is szívszorító, hogy akár hetek is eltelhetnek. A lábam elgyengül, és ott az ablak előtt zuhanok a földre, összehúzom magam, és szinte tépem a saját hajam, hogy miért voltam ekkora idióta?! Szűnni nem akaró hisztérikus zokogás lesz rajtam úrrá, hosszú perceken keresztül csak szidom magamat gondolatban, hogy miért voltam ennyire türelmetlen vele, de én semmi rosszat nem akartam, csak még egyszer megérinteni, hogy érezzem, hogy megint a közelemben van.

Mikor sikerül végre picit megnyugodnom, úgy érzem negyedszerre talán nem kap el a sírógörcs, elkezdek gondolkozni azon, hogy még is mit is láttam. Káprázatnak túl valós volt, valóságnak, meg túl hihetetlen. Egyszerűen nem találok rá racionális magyarázatot. Egy idióta sorozat jut az eszembe, mikor egy nő szellemeket lát, olyan embereket akik már halottak, de még lezáratlan dolguk van ebben a világban. És a kulcsszó, hogy „halottak". Borzalmas érzés tör rám, nagyon remélem, hogy nem történt vele semmi ilyen! Felpattanok a hideg padlóról, de az első lépésnél majdnem orra bukom, csak a fotel háttámlájában sikerül megkapaszkodnom. A lábaim teljesen elzsibbadtak, a fura fekvő pózban, és most nem érzem őket, vagyis lassan tér vissza az élet beléjük. Van pár másodpercem gondolkozni azon, hogy most mit is tegyek.

- Azonnal fel kell hívnom, tudni akarom, hogy minden rendben van e vele?! – motyogok magamban az üres lakásban.

A lábaim csak lassan és fájdalmasan engedelmeskednek, a kezeim viszont őrült mód keresik a telefonomat. Az asztalról és a pultról is mindent a földre szórok, mire eszembe jut, hogy az éjszaka közepe van, és csak inni keltem fel, szóval biztos a szobában van az éjjeli szekrényemen, pontosan ott ahol, éjszakánként tölteni szoktam. Elbotorkálok az ágyig, leülök a szélére, és már kapok is a telefonomért. Az elsők között ott a neve, és az ujjam már ott remeg közel hozzá, de a jobb felső sarokba pillantok az órára: "3:02". Végül meggondolom magam. Nem hívhatom fel az éjszaka közepén, ez már magában is őrültség lenne. Plusz mit mondanék neki? „Helló! Csak tudni akartam, hogy nem vagy e halott?" Na ekkor biztosan őrültnek tartana, ami mondjuk nem áll messze a valóságtól, de talán még sem kellene ezt tudatni vele. Biztos van rá mód, hogy kiderítsem, hogy minden rendben van e vele. Már bújom is a közösségi oldalait, hát ha tett fel valamit a napokban. De sajnos mindegyiken az utolsó bejegyzés, még abból az időből való, amikor még itt lakott velem. Persze ez nem bizonyíték semmire se.