A fordulópont

5. fejezet 1. (22. rész)

Telnek, múlnak a hetek. A nappalok mikor távol vagyunk egymástól, csak vontatva telnek, sokszor azon veszem észre magam, hogy nem csinálok semmit sem, csak álmodozom. Először csak percek, majd idővel egyre hosszabb időszakok esnek ki úgy, hogy teljesen elmerülök a gondolataimban. Néha nagyon nehezen veszem rá magam a munkára, néha egyáltalán nem is sikerül, csak ülök az asztalomnál, és órákon keresztül bábukon kifele az ablakon, nézegetem, a felhőket hogyan suhannak az égen, bár nem is ez a lényeg, hisz a gondolataim gyorsan tovább is szállnak, egy bizonyos ember köré tömörülnek. És ha nem zavar meg egy telefon, vagy valami más, akkor, órákon keresztül el tudok így üldögélni. De a mai nap egy kicsit izgatott is vagyok. Holnap egy olyan dolog fog történni, ami még nem történt közöttünk, mióta együtt vagyunk. Amanda elutazik egy továbbképzésre, igaz csak két és fél nap az egész, de akkor is fura lesz, hogy megint egyedül leszek a lakásban. Úgy érzem a mai napnak úgy is lőttek már, túl izgatott vagyok, hogy rendesen tudjak koncentrálni az munkámra. Azért még pár órán keresztül erőltetem a dolgot, hogy hát ha sikerül valami értelmeset is csinálnom, de végül feladom, elindulok előbb haza. Elvére én vagyok a főnök, akkor lazítok mikor kedvem tartja, senki se kérheti rajtam számon, még ha nem is dolgoznék semmit se. Ezzel a gondolatsorral hagyom el az irodámat, pontosabban ezzel nyugtatom magam. Elméletileg Amanda is előbb ér ma haza, de én még előbb, így legalább lesz időm meglepni őt valami fincsi ebéddel. Egyáltalán nem kell sietnem a szépen nyugodtan sétálgatok a boltban, bőven van időm. Ez elég fura érzés, általában mindent rohamléptekben szoktam csinálni.

Jól megpakolt táskával a kezemben liftezek fel a legfelső szintre. Ahogy kinyílik az ajtó, azonnal feltűnik a szomszéd lány, aki az egyik alacsony ablakpárkányon ül, és nyomkodja a telefonját. Vaskos iskolatáskája mellette a földön pihen, annyira bele van merülve a dolgában, hogy észre se vesz, vagy inkább csak nem akar tudomást venni rólam. Viszonylag ritkán találkozom a szomszéd lakókkal, annak ellenére, hogy összesen csak ez a két lakás van az emeleten, és nekik el kell menni az ajtónk előtt, hogy haza jussanak. Azért én ráköszönök, a lányra:

- Szia! – próbálok elég hangos lenni, bár ha zenét hallgat úgy se vesz észre.

- Csókolom! – köszön vissza úgy hogy fel se nagyon emeli a fejét. Persze ettől a szótól fel áll a szőr a hátamon.

- Ööööö – kicsit felzaklat, hogy ennyire idősnek gondol, hogy „Csókolommal" köszön nekem.- Jobban örülnék, egy „Sziá!"-nak vagy egy „Hello!"-nak. – na erre már felemeli a fejét, és rám néz.

- Anya mindig azt mondja, hogy tiszteljem az időseket, és az öregeket.

- Ez nagyon szép dolog, de én se idős, se öreg nem vagyok! Szóval megegyezhetünk egy „Sziá!"-ban?

- Jó legyen! – közben már áll neki megint nyomkodni a telefonját.

- És mit csinálsz itt egyedül? – nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá.

- Ahhh! Elmaradt az utolsó három óránk, és korábban értem haza, de csak akkor vettem észre, hogy elfelejtettem lakáskulcsot hozni magammal, mikor már sehol sem találtam, és kulcs nélkül nem jutok be a lakásba.

- Hát ez kínos! – vidulok egy kicsit az ajtóban.

- És mennyi idő, míg a szüleid hazaérnek?

- Nem is tudom, talán két-három óra.

- Az nagyon sok idő, ott akarsz addig ülni?

- Nincs jobb választásom, de amíg bírja a telóm, nem lesz gond.

- Esetleg nincs kedved bejönni, talán kényelmesebb mint, ott az ablakban.

- Köszönöm! Jó ez itt nekem!