Többen kezdtek magukkal valamit. Bejelentkeztünk hajléktalan szállóra, kerestek maguknak munkát, volt fedél a fejünk felett és étel a kezünkben.
Érdekes módon hasonlított arra a világra, ahol az iskola volt. Hiába nézett ki máshogy egy egy mutáns, nem ijedtek meg tőlük. Teljesen más szabályok voltak az országokban, más emberek irányítottak.
Én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Mintha valami folyamatosan szívná el az erőmet, folyton éhes voltam és nem volt elég bármennyit is ettem. Caesar megpróbált rólam gondoskodni,de nekem nem kellett az a férfi,ezért elmenekültem tőlük. Segítettem nekik kijutni abból a pokolból, amiért hívott minket a csaj.
Mi is lett belőle? Elszakadtam a szerelmemtől, nem köszönte meg senki és ismeretlen helyen vagyok. Ráadásul szenvedek.
Egy konténer kuka tetején ültem a sikátorban, vártam hátha erre téved valaki és jól lakhatok. Forgalmas városban találtunk helyet, állandó volt az autó duda és a sziréna hangja. A járda sosem volt magányos és a boltok egymás hegyén hátán nyitva.
Egyszer hallom, hogy valaki a járdán nagyon menekül valaki elől, futás közben fellök mindenkit. Kizárt dolog, hogy pont abba a sikátorba forduljon, ahol én vagyok. Hátra is dőltem, nem érdekelt tovább. Mardosott az éhség tovább. Hirtelen valaki a konténer mellett bújt meg zihálva. Kinyitom a szemem, egy vékony srác guggolt mellettem,leskelődve. Csak bele esett a pókhálómba! Leugrottam, megragadtam a nyakát falhoz szegezve. Belenéztem a szemébe, kinyitom a szám, a srácnak felakadt a szeme és nyüszíteni kezdett. Olyan jól esett enni, nem tudom vissza fogni magam, de ha megeszem nem lesz vissza út.
-Engedd el!-hallottam magam mögött valakit. Szerencséje van a srácnak. Félholtan a földre esett.
-Pont jókor jöttél. - indultam el rá sem nézve.
-Állj!
-Mi az? - fordultam meg. - Nem engem kergettél! - indultam meg újra.
-Várj! - kért szebb hangon a férfi. Hallottam, hogy elteszi a fegyvert. - Bajban vagy ugye? - tett felém pár lépést.
-Nem én vagyok bajban, hanem azok, akik körülöttem vannak. - fordultam meg újra.
-Segíthetek valamit?
-Persze! Szedj össze nekem körülbelül 50 lelket és jobban leszek.
-Jól éreztem. James vagyok. - nyújtott kezet.
-Elvira. - mutatkoztam be kis habozás után. Ahogy megfogtam a kezét, nem eresztett, lefagyott én meg furán éreztem magam,mintha szívna el tőlem valamit. - Engedj már el! - rántottam ki a kezem. James a fejét fogva kapkodott a levegőért.
-Ne haragudj, nem direkt volt. - mentegetőzött térdein támaszkodva.
-Mit csináltál?
-Véletlen láttam mindent, amit eddig tettél.
-Tessék? Nálatok ez jó szokás, hogy csak úgy elmondd mit csináltál? Miféle világ ez? Nincs semmi fura lény, mégis természetesnek veszitek ha belebotlotok egybe!-ingerülten tártam szét karjaim.
-Te... Nem tudsz semmit?
-Nem rég érkeztem. Nem, nem tudok semmit.
-Honnan?
-Egy másik világból. - kicsúsztak a szavak. Caesar figyelmeztetett, hogy ne mondjak semmit senkinek. Ez most nem jött össze.
-Meghívlak valamire. Mesélj nekem. Mit szólsz? - kíváncsian nézett rám. Olyan ismerős volt a pasi. Rendőr egyenruhájának sapkája takarta az arcát, nem láttam pontosan, csak a furcsa érzés kerülgetett.
-Ha elfogadom, akkor lekopsz rólam? - tettem keresztbe a kezem.
-Nem ígérem, segíteni szeretnék. Gondolom vissza akarsz menni.
-Tudsz valamit? - tettem felé egy lépést.
-Lehet. De egy kávé mellett jobban esne ezt megbeszélni.
-Legyen. De ha valami fura áldozatnak tartasz, színemet sem fogod látni!
-Áldozat? Őket próbálom menteni. - nevette el magát a jelvényére mutatva.
-Tudod, korrupt zsaruk is vannak.
-Pont ezért van rajtam a jelvény. - sétált mellettem. - Hiszek még az igazságban.
-Úgy hallom nem csak nekem kell mesélni. - sandítottam rá. Magasabb volt nálam, vékony alkatán lengett a ruha.
Kiültünk a teraszra a kávézó galériája emeletén. Levette a sapkáját, akkor láttam meg... Hát itt is létezik és megtalált? Jack hasonmása volt, csak vékonyabb és esetlenebb. Gombóc került a torkomba, újra feljöttek az éjszaka emlékei, ahogy eltűnt előlem.
-Jól vagy? - kérdezi halkan.
-Nem tudom. - takartam arcom a pírtól.
-Be sem mutatkoztam. John vagyok. - nyújtott kezet.
Ez komoly? Még a nevük is hasonló?
-Elvira. - fogtam vele kezet. Most nem csinálta azt, amit először. - Te irányítod mikor nézel mások dolgaiba?
-Nem és ne haragudj.
-Semmi gond. Legalább nem kellett magyarázkodni. - fogtam meg a csésze kávém.
-Sajnálom, ami történt.
-Még azt is láttad?? - hűltem el.
-Igen. - nézett az asztalra.
-Jól van. Már mindent is tudsz rólam! Akkor kezdjük is ott, hogy hogyan tudsz segíteni.
-Először is megkell, hogy nyugodj.
-Komolyan? Tudod mibe kerülne, hogy én megnyugodjak?
-Igen. Egy ágyba. - érzéketlen arccal nézett rám.
Vér szökött az arcomba a témától.
-Van más út is. - köszörültem a torkomat.
-Igen, hogy jól lakj. De az nehéz lesz.
-A másik lehetőség kizárva! Nem érhet hozzám senki.
-Tudom, fel sem merült bennem.
-Persze. - gúnyolódtam rajta.
-Ha gondolod, pihend ki magad nálam. Holnap beszélek egy ismerősömmel és lehet, hogy tud segíteni.
-Tudod te milyen veszélynek teszed ki magad?
-Igen. De az én lelkem nem tudod elvenni. - mutatott egy arany nyakláncra a nyakában. - védve vagyok tőletek.
-Ne nevettess. - jöttem zavarba. Méghogy tőlem védve legyen! De komolyan jól esne egy ágy és pihenés. Mivel úgy néz ki mint ő még bízok is benne. Csalódtam magamban. Mikor lettem ilyen puhány?
