-Mephisto! - törtem be az ajtót.
-Mit nem értetek azon, hogy tartsátok dermedten ti idióták? - dühöngött félelemmel a szemében.
-Elég volt ebből! - kaptam el a nyakát.
-"Jól csinálod..." - szólal meg Lucifer. - "Most pedig öld meg. Úgyis feléled."
-De nem tudom hol a kulcs. - suttogtam, miközben Mephisto az életéért kapkod.
-"Úgyis tudod hol van. Érzed." - nevetett gonoszan.
-Fejezzük be. - törtem ki a nyakát. Holtan a földre esett. Annyira felszabadító volt az érzés, hogy többet akartam. Minden démon, aki rám tört Mephisto halála után, ugyanúgy járt. Rég volt már, mikor utoljára gond nélkül tehettem ilyet. Oda léptem a ninja elé, ő bele döfte a kis kardját a hasamba. Meg sem éreztem, de én be nyúltam a mellkasába, megragadtam a szívét és kitéptem. A kulcs, a szívben bújt meg. Mephisto volt olyan idióta, hogy hagyta egy ilyen egyszerű helyre rejteni.
Jackkel elnentünk a pokol legmélyebb részére, ami egy hatalmas fém terem, semmi bejárat, csak a portál. A hatalmas kupola alakú fém terem közepén egy kocka,amin semmi ablak nem látszik.
Teljesen ködös lett a fejem. Nem hallottam mellettem Jacket, nem fogtam fel, hogy mit csinálok. Csak mentem kulccsal a kezemben, behelyeztem és elfordítottam. Sűrű fekete füst felhő tört elő, majd kilépett ő. Méreg zöld selyem ingje megcsillant a fényben, hosszú fekete haja a mellkasára borult.
-Nahát! Mégis sikerült! Most mehetek rendbe tenni a poklot. - állt előttem teljes egészében Lucifer. +Nagyszerű munkát végeztetek! Jack... Jól karban tartottad a lányt. Elvira... Kedves kicsi Elvira. Úgy örülök, hogy végre találkoztunk. Igyekeztem minden pillanatban egyengetni az utadat és lám, végül eljutottál hozzám. Most pedig menjünk és tegyünk rendet együtt.
-Jó. - követtem minden szavát. Gondolkodni sem tudtam a válaszon. Egyszerűen ittam minden szavát.
Megnyitotta a portált, de megtorpantam.
-Mi történt? Gyere. - néz rám.
-Én... - fordultam hátra. Jack félig össze törten állt mögöttünk.
-Gondolj csak bele! Mi a fontosabb? Uralkodni és szabad lenni, vagy másokra gondolni és szabályok közt élni? Válassz Elvira. De úgy, hogy ne csalódjak benned.
-Én... - néztem továbbra is Jackre.
-Elvira... - kezdte a mondatot Jack. - Tudom, hogy nem lehetsz szabad mellettem, de... Én legalább nem használlak ki. - vetett megvető pillantást Luciferre.
-Oooo azt hiszed ennyi majd eltéríti a neki kijelölt útjáról? Ne nevettess! Attól, hogy te egy csalódás vagy számomra, Elvirának még nem kell annak lennie.
-Nem. Neki nem kell annak lennie. Az ő döntése.
Mind a két férfi tőlem várta a választ. Menjek vissza ahoz, aki szeret engem, de nem élhetek olyan életet, ahol szabad vagyok, vagy legyek azzal a férfivel, aki szabaddá tud tenni és azt az életet élhetem, amit folyton akarok, de üres lennék mellette.
A földre néztem és elindultam...
-Tudhattam volna. - nevetett Lucifer. - Te is pont olyan vagy, mint én. De tudd... - állított meg a szava. - Ezekután soha többé nem térhettek vissza a Pokolba. Ha megtudom, azonnal vége az életeteknek. - fenyegetett meg.
-Reméltem, hogy engem választassz. - ölelt át Jack.
Vissza tértem a hétköznapi alakomhoz, már nem éreztem a pokol nyomását, amit Lucifer zúdított rám.
-Sajnálom Lucifer, de én is egy hatalmas csalódás leszek neked.
-Tudom. Takarodjatok innen! - nyitott meg egy portált.
Átmentünk rajta és Jack haza előtt találtuk magunkat. A portál bezáródott mögöttünk és ki lettünk tagadva.
-Hogy értette, hogy hasonlítok rá? - készítette Jack a vacsorát, én pedig a fél fal másik oldalán ültem egy pohár bor előtt.
-Otthagyta a mennyországot, hogy ne kelljen azt tennie, amit megmondtak neki. Szerinted? - kacsintott Jack.
-Igaz. - rá néztem a telefonomra. - Wil nem írt vissza, fogalmam sincs mikor érnek... - a csengő szakított félbe. - Itt vannak! - pattantam fel a székből.
-Elvira! - ugrott a két fiú a nyakamba. - Úgy aggódtunk értetek! Örülünk, hogy jól vagytok! - fejezték be egymás mondatát. Annyira feltűnően egy hullámhosszon mozogtak, hogy nem tudtam nem észre venni.
Vacsora közben elmeséltünk nekik mindent. Viszont nem is vettem észre, hogy a kimaradásunk majdnem egy évet ölelt át.
-Itt mi történt?
-Mintha nem is lettetek volna itt sajnos. Egy hónapig kerestünk titeket,mire megtalált a családom. - nézte a tányérját Elijah. - Eszembe jutott minden arról az éjszakáról.
-Arról? - kérdeztem vissza.
-Mikor elvesztettem az emlékeim. - maradt csendben. Wil is teljesen össze törten ült mellette. - Kitagadott a családom.
-Miért? - húzta fel a szemöldökét Jack.
-Mert... Más vagyok, mint ők. Az elfogadott dolog nálunk az, hogy minél hamarabb tovább vigyük a vér vonalunk. Amint betöltöttük az érett kort, érdek házasságba kell tovább lépnünk. De én nem tudtam... Egy... Lányra sem nézni. - paszírozta ki a szavakat.
-Szóval te... - raktam össze a képet. - Meleg vagy?
-Igen. - szégyenlte el magát.
-Akkor ti... - mutatott rájuk Jack.
-Igen. - válaszolt Wil ugyanolyan szégyenteljesen.
-De ez nagyszerű! - néztem a fiúkra.
-Komolyan? - néztek rám.
-Hát persze! A pokolban megtanultan pár dolgot. Én is kitartottam Jack mellett és ti is egymás mellett. Ebben nincs semmi rossz.
-Hála! - könnyebbültek meg.
-Most mi van? Nem vagyunk olyan ellenségesek, hogy ne tudjunk elfogadni egy ilyen dolgot. - próbáltam kitisztítani a vegyes érzelmeim. Először vannak ilyen barátaim. Érdekes lesz ez a tapasztalat.
-Ebben bíztunk. - mosolygott a két fiú.
A beszélgetésünk a csengő zavarta meg.
-Ki lehet az ilyenkor az ajtónk előtt? - szegezte tekintetét az ajtóra Jack. Felkelt és kinyitotta az ajtót. Abban a pillanatban valaki a karjaiba borult ájultan. Jack ölbe vette és behozta a kanapéra fektetve.
Egy barna csukjás valaki feküdt előttünk. Jack lassan lehúzta a csukját és egy érdekes lány feküdt ott.
-Egy szirén? - szólalt meg végül Wil.
Arca kék, cirmos és csillogó volt, nyakán három nyílású kopoltyúval. Haja hosszú és fehér volt.
