-Neked mi bajod van? - szorítom ki a szavakat. - Nem ölhetsz meg itt. Téged is meg ölnek, mert szabályt szegtél.
-Tudom. Ezért akarnálak csak megnyomorítani. De tudom, hogy fel gyógyulsz belőle. Így csak fájdalmat okozok. Ha tehetném, minden nap megölnélek, úgyis fel kelnél belőle.
-Fel. De mi van, ha valaki megtalál holtan?
-Öngyilkosság. - húzódott gonosz mosoly a szája szélére.
-Engedj el! - szorítottam rá kezére, de hiába. A tüdőm elkezdett fájni, a torkom is az ujjai szorításában. De nem adom fel. Akkor is a szemeibe nézek. Gyilkos világos kék szemek.
-Nem fogsz meg halni ugye? - engedett el. A földre rogytam, iszonyúan fájt minden. Köhögtem, ahogy csak tudtam.
-Mit gondoltál akkor, amikor ellenünk küldtek?
-Miért érdekel?
-Csak válaszolj! - emelt fel a nyakamnál fogva.
-Így nem tudok. - fájt a torkom.
-Akkor így válaszolj! - dobott az ágyra.
-Mit gondoltam? - simogattam a nyakam. - Azt, hogy ez hülyeség.
-Hazudsz!
-Nem!
-De! Nem lehet ilyen gondolata egy Démonnak!
-Miért? Egy Angyalnak lehet? Ők gondolatnak arra, hogy megöljenek minket?
-Igen.
-Miért? Nekünk is van lelkünk.
-Ami romlott. Nem szabadna léteznetek!
-Nem? Szerinted miért szöktem meg onnan? Viccből? Én voltam az egyik legjobb! Egy szavamba került és bárki a lábaim előtt hevert. Még a nagy Mephisto is! Szerinted mi értelme volt megszöknöm? Hm? Mert unatkoztam? Nem! Azért, mert elegem lett abból, hogy annyi vér a kezemre tapadt. Először igen, mókás volt el venni az életet! Képzeld még élveztem is, ahogy kegyelemért könyörögnek! De rá jöttem, hogy mindez mekkora kegyetlenség. Ma már be épülnek az emberek közé a démonok, de én nem azért épültem be, hogy öljek, hanem, hogy éljek!
-Ennyi mocskot össze hazudni! - ment ki a cellámból.
-Hogy lehet valaki ekkora hülye? - dühömben le löktem mindent az asztalról. Láttam a szobrok és ékszerek darabjait a földön, majd megmozdultak. Minden apró darabka helyre került és vissza ment a helyére, oda, ahonnan le löktem. Még törni zúzni sem lehet! Minden vissza kerül! Ilyen nincs! Senki sem hisz nekem.
Le ültem az ágyra és le hunytam a szemem.
Megint hallottam Jack hangját.
-Nem akarom. Vissza akarok menni. - húztam fel a térdem.
-Szia! De jó, hogy egyedül vagyunk. - kezdte a mondatot a tanárnő. - Mit szólnál, ha most én hívnálak el randira?
-Bocsi, de sok dolgom van este.
-Mi az a sok? Pedig nagyon jól tudok masszírozni. - el tudom képzelni, ahogy az a nő, most Jack vállait masszírozza. Hozzá ér ahhoz a vállhoz, amihez csak én értem. Az enyém volt. Én kapaszkodtam bele, mikor felettem volt.
-Nem tartok rá igényt. - hallottam hátra húzódni a széket. Ezekszerint Jack ült.
-Na... Ne legyél már ennyire ellenszenves. Még a végén azt gondolom, hogy a másik nem iránt érzel valamit.
-Gondolj, amit akarsz.
-Én azt gondolom, hogy neked ez most jó.
Mi? Mi lehet jó? Rá csimpaszkodik és rossz helyen van a keze?
-Érzem, hogy neked is tetszene a dolog.
-Te azt érzed, ami tetszene igen. - Nem akartam el hinni. Hogy mondhat ilyet? Tetszene neki, ha le feküdhetne ezzel a nővel? Ezekszerint én csak egy felesleg vagyok és vissza tartom őt? Ha nem lennék élhetné az életét Jack.
-De nem tudod, hogy igazán mi tetszene.
-Akkor mond el. Bármit meg teszek.
-Hozd vissza Elvirát.
-Micsoda?
-Jól hallottad. Hozd vissza Elvirát. A farkam is csak azért áll, mert arra gondoltam milyen jó lenne, ha most ő simogatna. - el állt a lélegzetem is a szavaktól. Nem hallottam tovább.
-Hé! Add vissza a hangot! Hallani akarom tovább! Tudom, hogy hallasz te szemét láda! Most gyere és szorongass meg! Ezek után mond, hogy felesleges vagyok a világba! Látom! Hibáztál és nem vallod be! Tudod mit? Kapd be! Ezt neked! - mutatom körbe a középső ujjam.
Győztem! Jack akar engem és vár rám!
A napjaimat bizakodva töltöttem és reménykedve. Több terv is eszembe jutott, de mindben én jöttem volna ki rosszul. Akárhogy agyalok, ha ki teszem a lábam a rácson kívül, halott vagyok.
El merengve ültem az ágy előtt a padlón.
-Elvira... - szólalt meg valaki az ajtóban. Oda néztem, egy ismerős arcot láttam meg vörös hajjal.
