Bíróság elé állítottak. Bűnösnek ítéltek. Életem végéig börtönben kell üljek.
Az Angyal börtön? Rosszabb, mint egy sima. Minden kedves emlékhez fűződő tárgyat össze szednek és be raknak egy szobába, igaz ugyanolyan rácsos, mint egy börtön, de van puha ágyam és az emlékeim. Az ablak sincs rácsolva, de ha ki akarom nyitni azonnal meghalnék.
Ültem az ágyon, ki sírt szemeim égtek.
Másnap reggel egy férfi hang ébresztett az ajtóból.
-Jó reggelt. Reggeli idő. - annyira lágy és meleg volt a hang. Annyira ismerős és szív szorító.
-Jó reggelt. - ültem fel az ágyba. Reméltem, hogy nem kell többet találkozni azzal a személlyel, aki itt hagyott és akinek ígéretet tettem. De itt áll az ajtóban egy tálca reggelivel.
-Ugye még mindig fekete teát iszol? - zárta be maga után az ajtót.
-Igen. - zavartan csak magam elé tudtam nézni.
-Tudom, elég érdekes helyzet. De csak magadat hibáztathatod.
-Nem kell az égi szöveg.
-Nem változtál. - ült le mellém. Csend ült közénk.
-Sajnálom. - motyogtam.
-Tudom miért tetted. - hangja még mindig lágy volt. - Ha a helyedben lettem volna én is ezt tettem volna. Nem kell bocsánatot kérned. Ismerlek. Ez egy tarthatatlan ígéret volt. Meg is lepődtem, hogy eddig bírtad. - kuncogott.
-Ne nevess rajtam. - néztem rá mérgesen. Még mindig úgy nézett ki, mint akkor, mikor meg ismertem. Rövid, vöröses barna haj, apró borosta, kerek arc és kisfiús mosoly.
-Nem tudok új ígéretet fogadni?
-Nekem már nem. Csak egyszer lehet egy fő angyalnak. Kétlem, hogy bárki más el fogadja az ígéreted.
-Értem. Még mindig te vagy a nagy harcos?
-Dehogy! Régóta tanár vagyok, csak nagyobb helyzetekben hívnak. Ami, már régen volt.
-Michael a tanár? Elég érdekes. - nevettem.
-Ne nevess ki! - nevetett ő is. - Megyek, mert aztán azt hiszik rám támadtál és itt fekszem.
-Pont te?
-Pont én. - kelt fel mellőlem.
-Látlak még?
-Nem tudom.-zárta be az ajtót, majd ott hagyott.
Egyedül ültem a csendben. A sok apró emlékeimmel. A nap ragyogó fénnyel áradt be, így meg világítva eddigi életem és hogy mit hagytam ott. Fel húztam a térdeim és eleredtek a könnyeim.
Pár nap múlva már nem sírtam. Azóta se láttam Michaelt. A rács tálca tartójára teszik az ételekeket.
Kezdtem unatkozni. De még mindig nem tudom hogyan tudnék innen ki menni. Melyik angyalt kérjem meg, hogy had tegyek ígéretet,ha mind ki nyírna abban a pillanatban, ahogy meg lát.
Hirtelen a semmiből meg hallom Jack hangját.
-Kinek lesz órája a 2.c - vel? - fel ismerem, ez tényleg az ő hangja. De miért hallom? Miért kell, hogy ennyire fájjon?
-Nekem. - hallok egy ismerős női hangot. Ha jól emlékszem, ez az a nő, amelyik majdnem rá mászott, mikor bent voltam az intenzíven. -Miért kérdezed?
-Figyelni kéne a sárkány fiúra. Rá jön az 5 perc és el tűnik egy lánnyal.
-Rendben. A te kedvedért mindent. - bájolgott a hangja.
-Nagyszerű. - mondta keserű hanggal.
Legalább azt hallom, hogy vár engem. Mielőbb ki kéne jutni.
Nem az volt az első alkalom, hogy hallatták velem Jack hangját. Minél jobban össze akarnak törni. Minden nap különböző időpontokban be adtak egy párbeszédet, mindig olyat, amikor rá mászott egy lány vagy az a tanár. Nagyon idegesítő volt, hogy nem lehettem ott és nem rángathattam meg őket. Egyszerűen fel forrt a vérem a dühtől, mikor újra meg hallottam egy női hangot.
De mindig meg nyugodtam, mikor Jacket kicsit sem érdekli, hogy egy lány beszél hozzá. Volt, hogy észre sem vette, mikor ki kezdtek vele.
Ezért imádom. Ha szeret valakit, akkor más nem érdekli. Még akkor sem, mikor nem láthatják egymást.
-Szóval te vagy az a fattyú, aki ennyi bajt okozott. - kaptam az ajtóhoz a fejem, hogy ki beszélhet. Nem láttam senkit, el bújt a rács mellé.
-Fattyú? Ennél szebb bókot még nem is kaptam.
-Hát persze! Ez az a lány, aki még a legszorultabb helyzetben is azt hiszi övé a fölény. - dühös energiákat éreztem tőle.
-Azzal, aki el bújik és nem mer a szemembe nézni, persze, hogy így viselkedem.
-Kétlem, hogy bármi értelme lenne meg mutatom magam. Úgysem ismernél fel.
-Valószínű nem. Elég rossz a memóriám.
-Pedig igazán nyomot hagyhattam volna. - jött elő. Első pillanatásra nem ismertem fel. De utána be ugrott.
Volt régen egy igazán nagy harcunk az angyalokkal. Én voltam az egyik legnagyobb erejű démon, rajtam kívül még öten voltak. A csatában 125 angyalt küldtem a kórházba és sajnos 7-et öltem meg. Mindezt azért, mert Mephisto meg szegett valamit és bűnhődnünk kellett.
Aznap rengeteg barátom vesztettem el,ugyanúgy, mint ő. Haja fehér volt és elég hosszú ahhoz, hogy kócos legyen. Fehér farmer és fehér ing volt rajta. Szemei kéken világítottak a napfényben. Szempillája is fehéren mozdult mikor végig nézett rajtam.
-Nem mondom, alig tudtam fel épülni a vágásból. - jöttem rá, hogy majdnem miatta haltam meg igazán. Az Angyal penge az egyetlen dolog, amitől igazán a föld alá kerülhetek.
-Nekem sikerült el veszítenem a karomat. - húzta le a bal kezéről a fehér kesztyűt. Bűntudatot kéne éreznem. De nem érzek. Ha már így közeledett hozzám, nem érzek.
Az utolsó ellenfél ő volt. Ő volt, akivel nagyon hosszú csatát vívtam. Alig tudtam győzni. Meg sebesítette a hasam, feküdtem a földön, de egy utolsó mozdulattal arrébb gurultam, ő a földbe szúrta a pengét, ahogy állt fölöttem én vissza fordulva végig húztam a karmom az egész bal kezén. Valószínűleg el fertőződött a seb és ezért kellett le vágni a karját.
-Nem tudlak sajnálni.
-Ezért tartom rossz ötletnek, hogy még élsz. Semmi bűntudat. Figyeltelek, hiába adtam be Jack hangját, semmi jelét nem mutattad, hogy mennyire hiányozna. Mennyire bántana a dolog, hogy itt vagy.
-Jó színész vagyok.
-Persze! Másnak be tudod mesélni, de nekem nem. - nyitotta ki az ajtót.
-Mit akarsz? - lepődtem meg, de nem mutatom ki. Nem hagyom fölényhez jutni.
-Mit? Amit nem tudtam befejezni. - kapta el a nyakam.
