Gép csipogásra lettem figyelmes, de nem nyitottam ki a szemem. Körülöttem az emberek géneket nyertek ki az elfogott mutánsokból, majd a szert felhasználva új mutánsokat hoznak létre, olyan erővel, amit ők raktak össze. A hadsereg embereit szeretnék legyőzhetetlenné tenni. Tipikus emberi dolog.
-Micsoda? - hűlt el az egyik doki. - A nőből nem lehet kinyerni semmit. Még a vére is fekete és alvadt.
-Hogy lehet ez? - csodálkoztak munkájukkal megállva.
-Valószínű ez a mutációja. - kopogtak az ujjai alatt a billentyűk.
-Várjunk csak. Még nem is emberi a DNS szerkezete. Mi lehet? - gurult a székével valamerre.
-Nyissuk fel! - javasolta az egyik nagy eszű.
-Mi lesz, ha felébred?
-Majd le lövöm. - lépett be egy mély hangú férfi.
-Kezdjünk neki. - vett el egy szikét a fém tálcáról.
Felvettem démoni alakom és bele másztam az emberek fejébe. Mindenki azt látta, ahogy épp boncolnak.
-Uram, fekete vér ömlik belőle! - vágott tovább a szikés ember.
-Csak folytassa. - kapta a mély hangú parancsot.
Közben le szálltam a műtő asztalról, magamra kaptam valami köpenyt és elindultam az ajtó felé. Vissza nézve lefagyott embereket láttam, mintha megállt volna az idő. Gondolatban pedig ezer meg egy pókkal küzdöttek.
Démoni alakomban, egy köpennyel a hátamon sétáltam a folyosón, mivel nem ölhetek meg senkit, csak annyi életenergiát szedtem el tőlük, amitől a földre kerültek. A kapott energiából tartom fent a mély hangú katona gondolati rabságát. Hiába vagyok démon, nekem is energiámba kerül bármit tennem az emberekkel.
Elértem egy csarnokba, ahol egy óriási ajtó állta utamat. Betörtem, az ajtók hatalmas csattanással a földre kerültek.
-Utánam mindenki és ne féljetek a saját erőtöktől! - buzdítottam a fogva tartott mutánsokat.
Az ajtóban állva megfordultam, a mély hangú katona tartott felénk sok sok másikkal együtt. Fekete ruhájukon megcsillant a lámpák fénye, fegyverük csattogott a futástól, léptük nehéz volt és erőteljes.
-Ezek ál mutánsok! Ne féljetek tőlük, csak harcoljatok! - indítottam el a csatát. Én is folyamatosan kaptam a lövedékeket, amik nem hatottak.
Mindenki használta az erejét, tűz, víz, levegő, áram, növény és sok más. Mindkét csapatból hullottak el.
-Hát te vagy a felbújtó! - hallottam meg egy férfi hangot mögüllem.
-Én bizony. Zavar?
-Engem csak az zavar, hogy még élsz. - vágta előre karjait és hatalmas tűz ciklont szabadított rám. Nem tudja, hogy honnan jöttem, nem tudja mi vagyok. Ez nekem nem árt, csak használ!
-Csak ennyit tudsz? - söpörtem le a vállamról a köpeny hamuját.
-Lehetetlen! - hűlt el a szőke hajú srác. - mi vagy te?
-Hogy én? A legrosszabb remálmod! - ugrottam oda és ragadtam meg a nyakát. Előtörtek a régi érzések. Amikor még azt tehettem, amit akarok. Nem volt átok, nem voltak szabályok és következmény nélkül vehettem el a lelkeket.
-Elvi... Engedd el. - fogta meg a kezem.
-Nem megy. - nem tudtam ellenállni az érzésnek. Túl jó volt.
-Velem akarsz lenni ugye? Akkor engedd el.
-De... Jack. - sikerült szétnyitnom ujjaimat. Elengedtem démoni alakom, újra emberi voltam.
-Bizony! Kicsit korán kezdtél itt harcot indítani. Legalább megvárhattad volna, míg érted jövök. - nevetett, barna szemei csillogtak, mosolya széles volt, haja homlokát takarta. A fekete póló pedig duzzadt az izmoktól.
-Ne haragudj. - szégyenltem el magam.
-Ugyan! Tudom, hogy ilyen vagy és így vagy tökéletes. - ölelt meg.
Soha életemben nem kaptam ehhez hasonlót, mint tőle. Ez a szeretet.
-Naaa... Ne pityeregj, egy harc közepén vagyunk, majd utána itasd az egereket. Most mennünk kel! - törölte le az arcom.
-Igen! Ezért hívtak ide. - vettem vissza igazi alakom.
-Így van! - Jack megropogtatta a nyakát és ő is felvette démoni páncélos alakját.
