Sunagakurén kívül

Ajándékosztás

A tanácstagok természetesen már tudták, hogy kik azok, akik nem maradhatnak tovább Konohában. Ez őket egyáltalán nem hatott meg, hiszen egyik diákkal sem alakítottak ki semmiféle kapcsolatot. Iruka volt az egyetlen, aki még percekkel később is a helyén ült, és csak bámult maga elé. Nem tudott olyan érzéketlen lenni, mint az idősebbek.

- Iruka, igyekezz! - sürgette egy szakállas ember.

A barna hajú végül felállt, de a kedve továbbra is pocsék maradt. Ezalatt a diákok még mindig a Nagy csarnokban várakoztak. A hangulat nem lett jobb, mindenki evett és ivott, de már abba is belefáradtak. Sokan már szitkozódtak, hintáztak a székeken, pihentek. Már Misáék sem tudtak miről beszélgetni, mert a smaragdzöld szemű kunoichi egyre feszültebbé vált. Minden lehetőség megfordult a fejében, de akkor is csak a legrosszabbra tudott gondolni. Egy dolgot nagyon nem akart, itt hagyni Gaarát, na meg persze Temariékat sem. A hosszú várakozás végül meghozta a gyümölcsét, mikor is három férfi lépett be a csarnokba. A három közül csak egy ember volt ismerős, Iruka. Minden genin rögtön odapillantott és abbahagyták, amit éppen csináltak. Felsorakoztak a három taggal szemben, majd szótlanul, türelmesen vártak. Az öregebbek semmitmondó arckifejezéssel tekintettek az ifjakra. Jó pár genin ereiben meghűlt a vér, de voltak magabiztosak is. Ilyen volt Temari is, aki inkább a fekete hajú barátnőjéért aggódott. Misáról egyszerű volt leolvasni az izgalmat, sose tudta jól leplezni. A néhány perces csend után az egyik elnökségi férfi megköszörülte a torkát, és bele is kezdett volna a mondandójába. Ekkora azonban Iruka a vállára tette a kezét, mire a koros férfi jól tudta, hogy mit is akar neki ezzel jelezni.

- Inkább átadnám a szót az oktatójuknak – lépett egy aprót vissza.

- Köszönöm – biccentett, majd a geninek felé fordult. - Nagyon örültem neki, hogy valamilyen szinten mindenkit megismerhettem, és bárcsak ez így is maradhatna. De sajnálatos módon öt embernek búcsúznia kell holnap reggel – csuklott el egy pillanatra a hangja. - Szerettem volna mindenkivel hosszabb időt eltölteni, de ez lehetetlen. Mint minden küldetésnek, egyszer ennek is vége lesz. Többeknek már ma. Ki szeretnék osztani egy kis bizonyítványt, de aki nem hallja majd a nevét, annak sajnos nem sikerült átmennie – fejezte be a sensei. Nem is bírta már magán a sok aggódó tekintetet.

Misa torkában egy hatalmas gombóc lett, amitől még barátnője szavai sem szabadították meg. Látszólag fehér hajú társa is inkább érte izgult, mint magáért.

Iruka ezalatt már el is kezdte a nevek felsorolását és a bizonyítványok kiosztását.

- Sabaku no Temari, Sabaku no Kankuro, Seto Shiro, Goto Tojou... - mondta ki a sikeresen vizsgázók neveit.

A felhőrejteki lány már az ájulás szélén volt, nagyon megijedt, hogy még mindig nem hallotta a saját nevét.

- Gyerünk! Mondd már! Okataka Misa! - szurkolt érte a szőkeség.

- Csak sikerüljön! - könyörgött érte Shiro is.

Iruka tartott egy picit hosszabb szünetet, hiszen már csak hat genin maradt. Tudta jól, hogy még ki lesz az, aki itt lehet, ez inkább szomorúság volt a többiekért. Hihetetlen csendben és lélegzetvisszafojtva várta minden egyes személy az utolsó shinobi nevét. Végül Iruka beszédre nyitotta a száját.

Okataka Misa! - jelentett ki, mire a lány felsikoltott.

Erre senki nem számított, csak kiszakadt belőle. Azonnal vissza is fogta magát, de nem tehetett róla. Egy nagyon nagy kő esett le a szívéről, de belegondolt a másik öt diák helyzetébe is. Bár sosem beszélt egyikőjükkel sem, azért megsajnálta őket. Temari időközben már megölelgette, nem törődve a bizottsági tagokkal. Ezt zokon is vették, kivéve Irukát.