*Abi szemszöge*
Az ágyban fekve egyfolytában az órára meredtem. Látásom elhomályosult a szemeimben összegyűlt könnyeknek köszönhetően, így levettem magamról szemüvegemet. Minden erőmet bevetettem annak érdekében, hogy visszatartsam kitörni készülő könnyeimet. A földszintről származó hangok tisztán felhallatszódtak szobámba, körbevéve az egész helyiséget. Apa torka szakadtából üvöltött anyura, aki csak csöndben hallgatta őt, mivel nem tudott mást tenni. Nem lett volna esélye, hisz apa úgy is a szavába vágott volna.
Erősen öleltem magamhoz takarómat, megpróbálva elmenekülni a fülsértő zajok elől, de sajnos nem jártam sikerrel. Örültem, hogy Elliott fociedzésre ment, mert így nem volt sem szem-, sem pedig fültanúja apa dühkitörésének. Igaz, hogy tizenkét éves létére elég érett fiú volt, de őt különösen meg tudták viselni az itthon történő konfliktusok.
- Hogy képzelted, hogy bármiféle szó nélkül levettél a számláról egy kurva bicikli miatt? - üvöltött apa, meg sem próbálva visszafogni hangját.
- Most fog jönni a szülinapja. - vágott vissza anya. - Tudod te is, hogy ellopták a biciklijét.
- Engem ez egy cseppet sem érdekel most, Lori. Ezért dolgozom, hogy a hátam mögött elköltsd a pénzt? - akadt ki. - Hisz így is alig van valami pénzünk, de te azt is elhányod. - üvöltött.
- Én is dolgozom, az az én pénzem is. - anya hangján hallatszott, hogy sírt.
Apa egy cseppet sem tisztelte anyut. Ő csak a sebezhető nőt látta benne, akivel kedvére ordíthatott. Neki nem tűnt fel, hogy tulajdonképpen minden jót anyának köszönhetett, beleértve a három gyerekét is, akikkel mellesleg semmit sem törődött.
Ajkaim megremegtek, így arcomat belefúrtam párnámba. Erősen markoltam az anyagot, próbálva nem sírni. Már kiskorom óta minden egyes nap veszekedések tömkelegére jöttem haza, sokszor arra is ébredtem fel reggelente. De ennek ellenére minden konfliktus alkalmával összetörtem legbelül egy olyan eldugott és jelentéktelennek tűnő helyen, aminek a létezése csak pár éve tudatosult bennem. Ezt az érzést a félelemmel tudtam volna azonosítani. De hogy mitől, vagy esetleg kitől féltem, azt még magam sem tudtam.
A bejárati ajtó hangos csapódása visszhangzott az emeleten, ezután hirtelen csend telepedett a házra. Elment... de vajon anya adta fel az apával való harcot, vagy apának lett elege, annyira, hogy elviharzott?
A síri csendnek köszönhetően az agyam olyan hangosan kattogott, hogy szinte már hallani lehetett. Sajnos nem csak a szüleim közti viszony volt az egyetlen dolog, ami nyugtalanná tette az elmúlt napjaimat. Jelenleg Greg is a negatív tényezők közé tartozott.
Szerettem őt, de nagyon megbántott a múltkori kijelentésével. Már két napja csak az az egy mondat ismétlődött a fejemben újra meg újra. Semmivel sem tudtam kikergetni az elmémből.
"Akármennyire tagadod, tudom, hogy megfektetett már."
Az ajtóm nyitódására lettem figyelmes, így fejemet kiemeltem párnám rejtekéből. Oda sem kellett néznem, már a léptek hangjából is meg tudtam állapítani, hogy ki volt az.
- Szia, Kincsem. - köszönt alig hallhatóan, megpróbálva leplezni hangjában a sírás okozta remegést.
- Jól vagy, anya? - ültem fel sietősen.
- Persze, Drágám, jól vagyok. - küldött felém egy hamis mosolyt.
Lassú léptekkel közelítette meg az ágyamat, majd helyet foglalt mellettem. Egyből odabújtam mellé, miközben lábát betakartam paplanommal. Felém fordulva karolta át nyakamat, egy kellemes ölelésbe invitálva. Habozás nélkül fontam karjaimat dereka köré. Szeretetteljes puszikat nyomott hajamba.
YOU ARE READING
Just Friends (Befejezett)
Fanfiction,,Hogy mi az igaz barátság? Sokaknak csak egy színlelt dolog, egy ismeretlen fogalom vagy épp egy jobb kéz, ami kihúz a magányból. Nekem a barátság ennél sokkal többet jelentett. Számomra egy olyan embert szimbolizált, aki már születésemkor belopta...
