Just Friends (Befejezett)

78. fejezet

*Harry szemszöge*

A lakásom falai között elhatalmasodó síri csend kis híján élve felemésztett, amily tényezőhöz a helyiségekben sátrat verő sötétség is segédkezett. Sérült lelkemben éreztem a kín rágó fogait, miként készült eltüntetni engem e föld felszínéről, csupán aprócska porszemeket hagyva belőlem az utókornak. Szemeimet férfi létemre is marták bánattól elnehezült sós könnyeim, alsó ajkam szüntelenül remegett már örökkévalóságnak tűnő napok óta. Képtelen voltam falat állítani a lelkem küldte könnyek elé, így azok nem féltek elhatalmasodni felettem.

Vonásaim beesettsége, s a szemeim alatt fellelhető sötét karikák hátborzongató külsőt kölcsönöztek testi mivoltomnak, éppen ezért nem jutalmaztam meg egyik lábamat sem a kint honoló friss levegő érzetével. Amióta csalódottan visszatértem sivár otthonom fala közé szerelmem elmenekülését követően, íriszeim nem találkoztak újra napfénnyel. Összetört lényemet a két napja elhúzva hagyott sötétellők, valamint az őrjítő nesztelenség ölelte körbe, megfosztva az élet utáni vágyakozástól.

Kizárólag körülötte jártak gondolataim, mint egy busz, mely rendszerint visszatért ugyanahhoz a megállóhoz, felvéve a várakozó utasokat. Szívem minden egyes dobbanásával egyre kisebb darabokra hullott, lelkemben a boldogság legapróbb szikrájának már nyomára sem lehetett lelni. Akárhány alkalommal is kíséreltem meg szerelmem elérését akár hívás, akár üzenet formájában, egyszer sem reagált igyekezetemre. Úgy tett, mintha részéről csak egy idegen lettem volna, egy olyan személy, kivel sohasem találkozott ezelőtt, továbbá eztán sem szándékozott.

Kipirult orcáim elrejtőztek párnámnak mélyén, melyen anyag némiképp elázott alkalomadtán elejtett könnyeimnek hála. Ugyan torkomon egy hangot sem engedtem ki a szabadba, szemeim mégis ontották fájdalmaimat nehéz vízcseppek keretében. A külső szemlélők egész biztosan gyengének véltek, amiért inkább az egerek komótos itatását választottam egy dübörgő zenétől hangos lebúj helyett, ellenben szívem már nem bírta a mindennapi terhelést. Asztmarohamaim sűrűbben jelentkeztek a megszokottnál, aminek köszönhetően az asztmapipámban található friss oxigén is rohamos fogyásnak indult. Még magam se tudtam, miért nem mentem el beszerezni egy újat... talán a lelkemen ülő súlyok akadályoztak meg tervem megvalósításában.

Kocsonyaként remegő ujjaim görcsösen szorították telefonomat, várva, hátha Abigail meggondolja magát, és a felhívásom mellett határoz. Minden másodpercemet imádkozással töltöttem, habár tisztában voltam vele, a néhány nappal ezelőtt történt ominózus eset után gondolni sem akart rám. Sosem viszonyultam volna hozzá hűtlenül, hiszen számomra Ő jelentette az élet minden szép oldalát. Mindössze mosolyáért éltem a Földön, ugyanis azon gyönyörű gesztusával még a borús napokon is fényt hozott fejemre, elhitetve velem, milyen csodálatos sors is jutott nekem.

Kétségtelenül én testesítettem meg az univerzum legszerencsésebb teremtését, amiért megkaptam Abigail Potter szívét, ám megtartani már képtelen voltam. Nem ő tehetett a kettőnk között kialakult nézeteltérésről, ÉN engedtem be Heather Monroe-t a közös otthonunkba. Megérdemeltem ama büntetést, melynek súlya alatt momentán is haldokoltam.

Egy fájdalmas nyögést hallattam az ágyból való kikecmergésemet megelőzően. Mikor melegséget árasztó takaróm elvált testemtől, egész gerincem vonalán libabőr futott végig, ezzel motiválva engem didergésre. Fekete zoknim takarta talpaim kelletlenül nehezültek padlószőnyegemre, később ódzkodó léptekkel jutottam el hálószobám ajtajáig. Egyetlen egy dolog volt, melyet mindenhová magammal vittem társamként. Telefonom úgy nőtt hozzá tenyeremhez, mintha csak vele együtt született volna. A készülék azóta nesztelenül gubbasztott, még csak aprócska rezgéseket sem produkált, jelezve, miszerint üzenetem érkezett. Azóta élt némám, utánozva tulajdonosát, azaz engem.