Just Friends (Befejezett)

45. fejezet

*Harry szemszöge*

Életkedv hiányában álltam a tenyeremre és alkaromra mért ütéseket. Ma már a harmadik ügyfelem támadásait hárítottam, de ezen kívül várt rám még egy oktatás. Egyre gyakrabban éreztem a nap folyamán, hogy legszívesebben hazamentem volna és befeküdtem volna az ágyamba, elbújva a gondok elől. Napok óta álmatlanság gyötört, hisz az Abi-t ért sérelmek az én életkedvemet is besöpörték a szőnyeg alá. Barátom depressziója teljesen lekényszerítette őt a földre, a szó szoros értelmében...

*Visszaemlékezés*

Idegességem levezetése végett átszántottam rendezetlen fürtjeimet, eközben egy halk sóhajt engedtem szabadjára. Lábaim sietősen tereltek barátom szobája felé, de még magam sem tudtam fő célomat. Mindössze egy légből kapott ötlet vezérelt, és én bármiféle ellenkezés nélkül követtem hívó szavait. Enyhe idegesség húzta össze gyomromat, azonban a stressz mértéke, mely a lelkemet nyomta, jelentősen nehezebb volt.

Mikor a kiszemelt ajtóhoz értem, megtorpantam. Agyalni kezdtem, kopogjak-e, vagy sem, de végül hosszas tétovázás után az "A" verzió mellett döntöttem. Felemeltem öklömet, majd cselekedtem. Kopogásom hangja az egész folyosót bezengte, melyben nyugtalanító csend honolt. Nem kaptam választ, ennek ellenére nem haboztam benyitni a helyiségbe.

Az elém táruló látvány sokszoros pislogásra sarkallt, hisz nehéz feladatnak bizonyult megemésztenem a tényt, ami rémként ugrott elém a semmiből. Abi ugyan a helyiségben tartózkodott - ahogy sejtettem - de cseppet sem olyan szituációban találtam rá, mint amire számítottam. Az ágya mellett hasalt a szőnyegen, üres tekintettét ruhásszekrényére meresztette.

A drámafilmbe illő kép nem csak lesokkolt, de megfogalmazott zavaros elmémben pár kérdést. Olyan volt, akár egy elhagyatott porcelánbaba, fel sem figyelt a körülötte lévő hatásokra. Egy hangot sem hallatott, nem mozdult, csak feküdt ott, ezzel a frászt hozva rám.

- Ab, kelj fel! - kértem gyengéden, azonnal odasietve hozzá.

Leguggoltam mellé, de ő csak tovább bámult maga elé, mintha ott sem lettem volna. Tenyerem a hátára simult, várva, hogy reagáljon, ellenben ő meg sem rezzent. Azonnal eszembe jutottak az Elliott-tal folytatott vitái, ahol szemei nem maradtak szárazon és a ház is csak kettejük ordítozásától zengett. Öccse minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy nővére végre egyen valamit. Hogy végre összeszedje maradék méltóságát és kimásszon a mély gödörből, amibe hetekkel ezelőtt zuhant bele, de Elliott minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult.

Abi tekintetében élettelenség uralkodott, testsúlya jelentősen lecsökkent az éhesen eltöltött hetek alatt, ennek következtében arca is beesetté vált. Kezei remegtek, mint akit megállás nélkül a hideg rázott. Ajkait véresre harapta fogaival, szemei alatt lila karikák húzódtak. Mindezek mellett rendezetlen tincsei némileg a szemébe lógtak, bár látszólag őt ez a legkevésbé sem izgatta. Egy kész roncs lett abból a lányból, aki a szemeim előtt nőtt fel.

- Abi, hé! - feküdtem le vele szemben.

Kétségbeesetten kerestem tekintetét, miközben kezem sápadt arcára simult. Érintésem hatására szemei megtalálták az enyéimet, ezért egy szívből jövő mosolyt küldtem felé biztatásként.

- Csajszi, kelj fel, kérlek! - becéztem úgy, ahogy kisebb korunkban is.

- Nincs értelm...

- De van. - vágtam szavába. - Annyi jó dolog van az életben, de te csak úgy kihagyod őket, miközben itt fekszel a földön. - cirógattam bőrét hüvelykujjammal.