Just Friends (Befejezett)

48. fejezet

Odakint a dermesztő hideg sújtott végig London városán, magával hozva egyik jó és hűséges barátját, a havazást. A szél játékának süvítő hangja bezengte a csendes lakásokat, néhol a rosszul szigetelő ablakok résein is beköszönt. Az ablakpárkányokat vastag hóréteg takarta, a járda és a kövesút teljesen egybeolvadt. Csak az érintetlen fehérség uralta a várost.

Kedvetlenül időztem a kanapén, szemeimmel a főként piros színbe öltöztetett fenyőfára meredve. A csúcsdísz már dél óta a helyén ékeskedett, miután egy szék segítségével feltettem azt magasban ülő trónjára. A világító égősorok az ágakon pihentek, melyeknek fénye visszatükröződött a jégvirággal borított ablaküvegen. Mindössze két becsomagolt ajándék hevert a fa tövében, mert a depressziós időszakomnak köszönhetően nem volt erőm többet beszerezni. Örömmel töltött el, hogy legalább ezt a kettőt is, de kihúzhattam a listámról.

A televízióban egész nap a karácsonyi zenéké volt a főszerep, ezért akadt elég dallam és csengettyűszó, ami a fülembe mászhatott. Képtelen voltam süteményt sütni, pedig évek óta az én feladataim közé tartozott a finom édességek elkészítése. Hazza meglehetősen odáig volt az egytől-egyig házi készítésű mézeskalácsomért. Azonban most szomorúan kellett tapasztalnia, hogy ebben az évben a tésztából készült szívek és rénszarvasok elhagytak minket, hogy máshol tölthessék az ünnepeket.

Már csak egy dolog hiányzott ahhoz, hogy viszonylag szép karácsonyi környezetben tudhassam magam. Az a boldogságforrás nem más volt, mint Harry. Már órák óta vártam rá ölbe tett kezekkel, hátha most fog belépni az ajtón, de még mindig nem történt változás. Mielőtt kiment volna a lakás bejárati ajtaján, ígéretet tett, miszerint a délelőttjét Tracey-vel tölti, de a délután már csak a kettőnké.

Csalódottan kuporodtam össze a heverőn, próbálva dúdolni a boldog ünnepi dalokat, habár nem tudtam rávenni hangszálaimat, hogy rezegni kezdjenek. Lelki állapotomnak cseppet sem sikerült ráhangolódnia az ünnepi hangulatra, akármennyire igyekeztem is. Csak ültem ott, mintha viaszból öntöttek volna ki. Sérült alsó ajkamból csordogált a vér, éreztem nyelvem hegyén, de fogaim megállás nélkül kínozták a területet. Ennyi hét, vagy talán már hónap után, nem éreztem a fájdalmat, hisz a lelkemben tátongó lyukak nagyobbak voltak a számban lévő sebnél.

Rá sem mertem nézni a folyamatosan kattogó órára, nehogy ennél is nagyobb csalódás érjen a pontos időt illetően. A kint uralkodó sötétségből arra következtettem, hogy már rég estébe fordult a nap. Az autófeljáró felől ismerős búgás keltette fel figyelmemet. Nem ez volt az első alkalom, hogy hallottam ezt a zajt, ezért tudtam, Harry kocsija parkolt fel a garázs elé.

Örülnöm kellett volna, amiért hazaért, de a dühöm kegyetlenül lenyomta harcuk közben a boldogságot. Szívem minden egyes dobbanásnál apróbb darabokra tört, ennek ellenére szemeim nem találtak könnyekre. Talán ennyi lett volna az egerek itatásából? Elvesztettem volna a sírás iránti késztetést csak azért, mert már hetek óta könnyeimtől búcsúzkodtam?

- Szia, Ab! - barátom hangja sugárzott, ahogy belépett a ház bejárati ajtaján.

- Szia. - köszöntöttem, magamra erőltetve egy mosolyt.

Lassan tápászkodtam fel a kanapéról, eközben ujjaimmal átszántottam vörös tincseimet. A heverő támlájára tett plédet a hátamra terítve indultam el az előszoba felé. A helyiségből halk nesz távozott a folyosóra, ezzel alátámasztva sejtésemet, miszerint Harry levette magáról meleg ruháit. Amint az ajtóhoz értem, megpillantottam őt. A cipős szekrény tetején ücsörgött, megszabadulva hófedte barna csizmáitól. Háta mögött egy ajándéktáska hevert, ami vélhetően valami meglepetést rejtett.