Just Friends (Befejezett)

39. fejezet

*Abi szemszöge*

Ködös idő köszönt le London városára, ezzel minden ember jókedvét a szőnyeg alá söpörve. Szemüvegem állandóan bepárásodott, akárhányszor csak kiléptem egy meleg épületből, vakmerően szembenézve a hideg levegővel. Egy helyben álldogálva némileg fáztam odakint, ezért egyik kezemmel szorosabban összébb fogtam magamon meleg kabátomat. A tőlem nem messze lévő kövesúton végigszáguldó autók és motorok adták meg a város zaját, ami mellé néhány párbeszédfoszlány is társult. Annak ellenére, hogy a könyvesbolt hátsó ajtaja egy sikátorra nyílt - ahol jelenleg én is tartózkodtam - elég sok zaj eljutott fülemig.

Én, figyelmen kívül hagyva a nagyvárosi eseményeket, utat engedtem pár fájdalommal megtelt könnycseppnek, amik ezután az arcomon csordultak tovább, enyhén felmelegítve bőrömet. Könny fátyolos szemeim az ujjaim között tartott cigarettára összpontosítottak, végigkövetve annak elégési folyamatát. A remegő ajkaim közül kiszökő fehér füst tovaszállt az enyhén süvítő, de annál fagyasztóbb szélben, míg hátammal a könyvtár falának támaszkodtam, hagyva, hogy gondolataim elraboljanak egy másik időzónába.

Azt hittem, hogy az apu lelkében tomboló keserűség nem fog tovább fajulni, de naivitásomnak köszönhetően borzasztóan nagyot tévedtem. A múltkor elém táruló erőszakos ember elérte, hogy az apámnak nevezett személyt ne tekintsem többnek egy kegyetlen alaknál. Minden egyes alkalommal, mikor megjelentek lelki szemeim előtt azok a szörnyű képek, valami összetört bennem, valami olyan, amit többé nem kaphattam vissza. Az apám felé táplált bizalmam.

Nem telt úgy el éjszaka, hogy ne gyötörtek volna rémálmok, melyek központjában a múltkori eseménysorok ismétlődtek. Nem egyszer láttam magam előtt anyut, ahogy védekezni próbált a felé repülő porcelánváza ellen. Éjszakánként újra meg újra szembenéztem azzal az asztallal, amivel apu erőteljes lökése által ütköztem össze. A lilás-kék foltok még most is ott éktelenkedtek oldalamon, ezért minden érintés fájdalmasan érintett.

Három napja éltük meg anyuval a poklot, de mégsem tudtam felkelni a padlóról és összeszedni magam. Úgy éreztem, feladtam, hogy innen már nem volt kiút, vagy ha volt is, én nem leltem meg azt az ösvényt. Lassan kezdtem beletörődni ebbe a reménytelen helyzetbe, és már nem is próbálkoztam. Harry erején felül is igyekezett a régivé varázsolni engem, ezért - ha a munka által nem volt rákényszerítve - nem hagyott magamra. Egyedül zuhanyzás és alvás közben tartózkodtunk külön helyiségben, egyébként mindig mellette tudhattam magam. Bár akadtak éjszakák, mikor felmentem hozzá, mert a rémálmaim nem hagytak nyugodni.

- Abi, te sírsz? - zökkentett vissza Frank aggodalommal teli hangja a rideg valósába.

Sietősen töröltem le szemeim alatt megült könnyeimet, közben egy mély sóhajt eresztettem. Eldobtam a kezemben lévő csikket és cipőm sarkával eltapostam azt. Munkatársam ezalatt mellém lépett, egyik tenyerét a vállamra simítva.

- Dehogy sírok - csóváltam fejemet. - Csak a hideg szél kifújta a szememet. - adtam be az első hazugságot, ami az eszembe jutott... valljuk be, elég gyenge volt.

- Biztos? - fürkészte arcomat aggodalmasan.

- Igen, ne aggódj! - küldtem felé egy erőltetett mosolyt.

- Van tüzed? Valahol elhagytam a gyújtómat. - tanakodott, levezetve barna íriszeit a cigi csikkekkel borított betonra.

- Igen. - nyúltam kabátom zsebébe és előhúztam az általa óhajtott tárgyat.

Amint a kezébe nyomtam az öngyújtót, elővette cigarettásdobozát, majd megajándékozta magát egy szállal. Olyan sietősen gyújtott rá, mintha titokban igyekezett volna dohányozni. Hozzám hasonlóan ő is a falnak támaszkodott hátával.