Just Friends (Befejezett)

76. fejezet

Szétnyílt ajkaim közül a világ legapróbbnak titulálható hangját sem tudtam kipréselni, mialatt iparkodtam rávenni tüdőmet arra, hogy a bekívánkozó oxigénnek utat engedjen. Mellkasom szinte szétfeszült szívem hatalmas dobbanásaitól, mégis úgy éreztem, nem jutott elég vér izmaimhoz, melynek következtében lábaim remegtek. Megdermedt testem dacára kizárólag íriszeimet tudtam mozgatni, melyek ledöbbenve mérték végig az ajtóban ácsorgó személyt.

Barna, tű egyenes haját hanyag copfba fogta, bár elülső rövidebb tincsei csintalanul keretezték beesett arcát. Nyúzott bőrének meglepő sápadtsága álmatlan éjszakákról, míg a szemei alatt éktelenkedő sötét karikák erőteljes zokogásról adtak tanúbizonyságot. Zöldes barna íriszeiből távozott az élet iránti küzdés vágya, tekintetét könny fátyol borította. Karcsú alakjára gyűrötten simult rá laza szabású pólója, kirajzolva a fakó bőre alatt húzódó bordacsontokat.

Mikor tegnap este megpillantottam őt a sötét éjszakában, ahogy rávetült törékeny mivoltára a Hold viszonylag halvány fénye, nem tűnt ennyire válságosnak állapota. Ugyan hangjából sugárzott a kétségbeesett fájdalom, ellenben nem számítottam ilyesfajta látványra elmesélt története után sem. Ő már nem az volt, akihez egykor szerelmi szálak fűztek. Egy kész roncs állt előttem.

*Visszaemlékezés*

Hátammal erősen feszültem az épület ajtajának meghökkenésemben, mily idő folyamán sűrű pislogásokat produkáltam. Csak álmodtam volna, vagy tényleg a valóság történései közé tartozott mindez? Szinte tisztán éreztem, ahogy hevesen zakatoló szívem felbirkózta magát a torkom nyújtotta szűkös helyre. Kezeim kocsonyához hasonló módon remegtek, miként azokat a hátamnál lévő hatalmas nyílászáró felületére simítottam, menekülőút után keresgélve. Szokatlan érzelmi világom eredetéről semmiféle információt nem birtokoltam, azonban azt biztosan tudtam, minél előbb el szerettem volna menni innen, nehogy szóba kelljen elegyednem Vele.

A lány alakját sötétség vette körül, ám arcának jellegzetes vonalai tüstént felkeltették figyelmemet a Hold fénye alatt. Orcáin sós könnyei pihentek, mielőtt azokat felitatta volna remegő kézfejével. Testét fekete kabátja melegítette, melyen ruhadarabot még én ajándékoztam neki utolsó együtt töltött karácsonyunkkor. Szemei meghúzódtak a homályban, így az íriszeiben csillogó érzelmet nem tudtam meghatározni.

- Te mit keresel itt? - szegeztem neki kérdésemet durván.

- Harry... szükségem van rád. - egy lépéssel csökkentett a kettőnk között fellelhető, pusztán néhány méternyi távolságon.

- Nem, Heather! - förmedtem rá. - Mikor melletted voltam, nem kellettem neked, most már TE nem vagy nekem létfontosságú. - bizonygattam határozottan.

- Jamie kidobott. - zokogásának hangját elnyomta a kövesúton elhaladó járművek zaja.

- És én ezzel mégis mit kezdjek? - tártam szét karjaimat kérdőn.

Pillanatnyi csend telepedett közénk, mikor könnyeitől ismételten elbúcsúzott, letörölve azokat arcáról. Hangos szipogásának nesze tovaszállt a széllel, majd egybeolvadt a város zsibongásával. Remegő ajkai elnyíltak egymástól, viszont a hangok képzése némi időt igényelt.

- Én szeretem őt. - közeledett felém ismét.

- Komolyan? - nevettem fel szarkasztikusan. - Szóval, amennyiben jól értem... azt szeretnéd, hogy segítsek neked visszaszerezni azt a srácot, aki engem elvert ezen a járdán. - sandítottam fejemmel az említett aszfaltra. - Az Isten szerelmére, Heather... hónapok óta különváltak útjaink, erre te egy ilyen baromsággal fordulsz hozzám. - emeltem fel hangomat dühömben, mialatt ökleim összeszorultak testem mellett. - Megcsaltad őt velem, és én még csak nem is tudtam a létezéséről. Hagytad, hogy ellássa a bajom, mert TE félreléptél. - mutattam a lány testi mivoltára. - Ezek után tőlem egy kedves mosolyt se várjál, nemhogy a jobb kezemet. - ingattam fejemet. - A volt pasid vagyok, nem a szánsegéded, aki segít visszaszerezni a jelenlegi szerelmedet. - magyaráztam hevesen.