Just Friends (Befejezett)

12. fejezet

*Abi szemszöge*

Minden erőmet össze kellett szednem, ha nem akartam egész nap sírni. Az utóbbi időben a könnyeim csak úgy kitörtek belőlem, mintha már megelégelték volna a fogságot. Bár teljes mértékben megértettem őket, hisz nekem Harry-n kívül szinte már senkim sem maradt.

Apu az egy hete történt szemtelen viselkedésem óta még csak köszönni sem köszönt nekem. Úgy tett, mintha nem is látott volna. Colin-ra szokásához híven nem lehetett számítani, hisz ő magának való módon a szobájában töltötte az összes szabadidejét. Anya állandóan dolgozott a megélhetésért, ezért őt is egyre ritkábban láttam. Elliott vagy az iskolapadban ülve próbált okosodni, vagy eleget tett a foci iránti szenvedélyének.

Már csak egy ember maradt Harry-n kívül, aki velem lehetett volna, de ő valamilyen ok folytán még csak felém sem nézett. Eljutottam arra a pontra, mikor már végképp tanácstalan voltam a szerelmi életemet illetően, mert fogalmam sem volt, hogy még egy párt alkottunk-e Greg-gel, vagy sem. Ő nem közölte velem a szemléleteit, de valójában még magam sem tudtam, hogy én mit szerettem volna tőle. Szerettem őt és fontos volt nekem, de ennek ellenére nem a boldog szerelem nyila talált el, hanem a fájdalmas, kétségbeesett szerelemé.

Agyam már épp másfelé készült elkalandozni, mikor meghallottam a csöndes lakást betöltő csengő hangját. Kedvtelenül keltem fel a kanapé nyújtotta kényelmes fekhelyről, majd lassú léptekkel vánszorogtam el a bejárati ajtóig. Bármiféle hezitálás nélkül tártam ki azt, de az előttem álló személy látványa enyhén sokkos állapotba kerített.

- Harry? - aggodalommal teli íriszekkel méregettem barátomat.

A bal szeme alatt éktelenkedő duzzadt lilás zúzódás nem épp nyújtott biztató látványt számomra. Jobb ökle vörösre dagadt, vélhetően az ellenfelére mért ütésektől. Fogalmam sem volt, hogy milyen háttértörténet állhatott a sérülései mögött, de egy dologban ezer százalékig biztos voltam... verekedett.

- Ne haragudj, hogy késtem, de még gyorsan haza kellett mennem. - mentegetőzött azonnal.

- Te meg mi a francot műveltél? - óvatosan fogtam meg csuklóját és behúztam őt az előszobába.

Egyik tenyerem megviselt arcára siklott. Hüvelykujjamat óvatosan simítottam végig a bal szeme alatt húzódó elszíneződésen. Érintésem hatására felszisszent, elhúzódva tőlem.

- Nyugi, nem bántalak! - fontam össze tekintetünket, de íriszeim ismét a zúzódásra vándoroltak.

Csúnya volt és elég duzzadt, szinte már forró a benne felgyülemlett vértől. Egyértelműen friss volt, alig húsz perces lehetett. Hazza szemei végig aggodalomról árulkodó arcvonásaimat méregették, próbálva rájönni, hogy milyen érzelmek is tolongtak lelkemben.

- Gyere, jegeljük le! - javasoltam.

Ismét megfogtam csuklóját és óvatosan a konyha felé kezdtem húzni őt. Nesztelenül követett, csak szapora, enyhén rendezetlen légzését lehetett hallani. Amint a helyiségbe értünk, elengedtem kezét és a konyhapult felé biccentettem fejemmel. Teljesítette némán feltett kérésemet és felült rá. Sietősen léptem a hűtőhöz és a fagyasztó részéből kivettem két zacskó mirelit zöldséget.

- Csak borsó van. - tájékoztattam mellékesen.

- Az is jó. - hangja a szokottnál is reszelősebb volt.

Csípőmmel belöktem a hűtő ajtaját és barátomhoz siettem. Az egyik fagyasztott zöldséggel teli zacskót a szemére tettem. A hideg érzésre egyből felszisszent.