A lakás falai között sivárság, s bánat honolt, melyek mellé jelentős mértékű magány is párosult. Minden helyiséget a néma csend vett uralma alá, ezzel elhitetve, a világon élő emberek közül már én voltam az egyetlen. Ugyan az ablakomtól nem messze húzódó kövesúton elsuhant néhány autó, mégsem vettem róluk tudomást. Az égből esőcseppek hada zuhant le a városra, elhozva nekünk a félelmetesnek titulálható vihart, és mennydörgést. Rendszerint megrezzentem, ha villámlás sújtotta a környéket, azonban a mai nap párhuzamot vont ezen alkalmakkal. Képtelen voltam reagálni a külső impulzusokra, oly mélyen bekebeleztek megsebzett lelkem erős karjai.
Minden erőmmel azon voltam, hogy a kietlen űr jellemezte bensőmet rendbe hozhassam, viszont a lelkemen éktelenkedő seb túlságosan mélyen hasított porcikáimba, szinte a semmivel téve engem egyenlővé. Kezeim kocsonyához hasonló módon remegtek, miként rázkódó testem révén felhevült paplanomat szorongattam. Körmeim az anyagba kapva gyötörték a szövetet, így az erős szorítás által bütykeim elfehéredtek.
Takaróm rejteke alatt iparkodtam biztonságra lelni melegen ölelő karok hiányában, ámbár eme menedéket nélkülözni kényszerültem azon perc óta, mióta barátom kitette lábát jelenlegi otthonom küszöbén. Az együtt zajló fürdésünk folyamán tapasztalt lágy csókoknak már nyoma sem volt bőrömön, a fülemben érzékelt reszelős hang a feledés homályába merült. Lelki szemeim előtt tisztán élt Harry összetört tekintete, mialatt élesen utasítottam, tágítson közelemből.
*Visszaemlékezés*
- Mikor érzed, el fogsz veszíteni valamit, rögvest harcolsz érte, de előtte...? - kiabáltam hisztérikusan.
A Nick távollétében megüresedett ház heves vitánk révén hatalmas stadionként zengett. Egy olyan helyiséget sem tudtam volna említeni, mely megmenekülhetett zokogásom zajától, s Harry mély ordításaitól, amely ricsaj mellé reménytelen könyörgések szegődtek. Lábaim sietősen vezettek le a földszintre vezető keskeny lépcsőn, közben egyik kezem a korlátot súrolta. Füleimben hallottam a hátam mögül érkező nehéz lépteket, mégsem méltattam őket a legapróbb reakcióra sem.
- De miért nem hiszed el, hogy szeretlek téged, Abigail? - szegezte nekem a kérdést Harry, elkapva csuklómat.
Szapora tiltakozásom ellenére is magával szemben fordított, ekkor kezeim ökölbe szorultak. Ujjai határozottan, ellenben mégis lágyan fogták közre karomat, nehogy menekülni támadjon kedvem konfliktusunk közepette. Arcomat sós könnyeim áztatták, ajkaim felettébb remegtek, így a torkomból felszökő, szavakká alakított hangokból semmit sem lehetett érteni.
- Úgy gyűlöllek. - kezem kirángatásának folyamata azon nyomban feleslegesnek bizonyult, mikor a férfi egy szempillantás alatt szorított teste, s a lépcső mentén húzódó fal közé.
A falnak szegezésemkor nem használta erejét, mindössze kapott az alkalmon, tudván, zokogásom minden energiámtól eltulajdonított. Ahogy fogásában ficánkoltam, fejemmel levertem egy felettem ékeskedő festményt, amit lakótársam még az édesanyjától kapott az ideköltözésének napján. A portré a lépcsőre zuhanva csúszott le egyenesen a földszintre, ekkor tudtam, nem úszta meg sértetlenül a kalandos, egyben veszélyes utat. Barátom meleg lehelete az arcomnak csapódott, míg iparkodott meggyőzni arról, szavai igaz alapokon álltak. Mellkasomon éreztem szívének heves dobbanásait, ujjai csalódottságom ellenére is lágyan égették a csuklómon lévő bőrt.
- Engedj el, kérlek! - zokogtam, összeszorítva könnyekkel megtelt szemeimet.
- Kicsim, szeretlek. - súgta, arcomra hintve egy aprócska csókot.
KAMU SEDANG MEMBACA
Just Friends (Befejezett)
Fiksi Penggemar,,Hogy mi az igaz barátság? Sokaknak csak egy színlelt dolog, egy ismeretlen fogalom vagy épp egy jobb kéz, ami kihúz a magányból. Nekem a barátság ennél sokkal többet jelentett. Számomra egy olyan embert szimbolizált, aki már születésemkor belopta...
