Véglegesen feladtam a harcot. Csaknem öt, óráknak tűnő perc bajlódás után szomorúan kellett rádöbbennem, hogy nem fogom tudni egyedül felhúzni ruhám cipzárját. Csuklóimat szinte már kicsavartam a nagy erőlködésben, de még így sem jártam sikerrel. Inkább hagytam, mielőtt akaratomon kívül is kárt tettem volna kék ruhámban. Nagyon nem szerettem volna mástól segítséget kérni, hisz Elliott fociedzésen volt. Rajta kívül már csak Hazza maradt, akivel nem mellesleg napok óta nem álltunk szóba.
A heves vitánk olyan mély nyomot hagyott mindkettőnk lelkében, hogy egymás felé sem néztünk, hacsak nem voltunk rákényszerítve. Most a hátam közepére sem kívántam őt, de szerintem Hazza is efféleképp gondolt rám, ha egyáltalán az eszébe jutottam. Minden nap sírva aludtam el öcsém mellett, ezért kicsit veszélyesebb volt a szituáció. A lehető leghalkabbnak kellett lennem, ha nem akartam magamra vonni Elliott figyelmét. Szerencsére még egyszer sem jött rá, vagy legalábbis nem említette.
A Harry irányába táplált szerelmem mellett most tehetetlen düh is uralta megsebzett szívemet. Vajon túlreagáltam volna, vagy jogos alapokon állt sértődöttségem? Csak is a pár napja hallott durva szavai játszódtak le zavaros elmémben újra meg újra, ezzel minden alkalommal a sírás határáig kergetve engem.
"- Jobb, ha befogod a szád, mielőtt megbánom, amit teszek."
Tényleg megtette volna, ha tovább feleselek vele? Kezet emelt volna rám életünkben először? Nem, ő nem olyan ember volt, csak a düh beszéltette őt. Harry sosem bántott egy lányt sem és férfiakat is csak akkor, ha nyomós oka volt rá. Tényleg olyan angyali teremtmény volt, mint amilyennek kívülről látszott.
Akármennyire haragudtam rá és igyekeztem kiverni őt a fejemből, mindent tudni akartam róla. Elliott volt az egyetlen, aki valamiféle információval tudott szolgálni nekem ideges barátomról. Fájdalommal töltött el, mikor megtudtam tőle, hogy Harry újabban egy lánnyal szokott - akár órákat - beszélni telefonon, és valamelyik nap haza is vitte őt munka után. Csak reménykedni tudtam abban, hogy egy régi ismerős volt a szerencsés illető, aki hallhatta Hazza reszelős hangját. Egy-két beszélgetésüknek még én is fültanúja voltam, mikor egymás mellett sétáltunk el a csöndes folyosón, de az apró mondattöredékekből nehéz volt bármit is leszűrnöm.
Annak ellenére, hogy ilyen komoly vitában találtuk magunkat, nem mondta, hogy ne menjek el vele az esküvőre, ezért én pillanatnyilag is aktuálisnak véltem a meghívást. Igaz, haragudtam rá, de nem hagytam volna ki, hogy kettesben legyek vele egy romantikus esküvőn. Ő nem úgy szeretett engem, ahogy én őt, így nekem ennyi maradt... egy esküvő, amin talán jól fogunk szórakozni ketten. Meg kellett ragadnom az elém álló lehetőséget.
Az ajtómon való halk kopogtatás zaja tolakodott be a helyiségben megült csendbe. Fejemet a nyílászáró irányába fordítottam egy "Gyere be!" kíséretében. Eközben szorosan fogtam magamon még mindig kicipzárazott ruhámat, le ne essen rólam az anyag. Amint az ajtó résnyire kitárult, megláttam Hazza enyhén lesütött szemeit. Diszkréten mérte végig alakomat, majd íriszeink összeakadtak.
- Beszélhetnénk? - hangja a szokottnál is reszelősebben csengett, ezért megköszörülte torkát.
- Igen. - bólogattam.
Mikor belépett és becsukta maga mögött az ajtót, szemeim akaratom ellenére is végigpásztázták fekete öltönye által eltakart magas alakját. Kék nyakkendője lazán lógott nyakában, még nem kötötte össze. Lábfejeit fekete zokni fedte, haját visszafogott mennyiségű zselé tartotta. Arca enyhén borostásodott, ami csak még férfiasabb megjelenést kölcsönzött neki. Lélegzetelállítóan nézett ki.
أنت تقرأ
Just Friends (Befejezett)
أدب الهواة,,Hogy mi az igaz barátság? Sokaknak csak egy színlelt dolog, egy ismeretlen fogalom vagy épp egy jobb kéz, ami kihúz a magányból. Nekem a barátság ennél sokkal többet jelentett. Számomra egy olyan embert szimbolizált, aki már születésemkor belopta...
