Bánat, szívfájdalom, csalódás, féltékenység, önbizalomhiány, elveszettség, sírás iránti vágy, elmélkedés saját életünk értelméről, önmagunk alábecsülése, öngyilkosság utáni késztetés. Mind egy-egy olyan érzelmet jelentett, melyek egymagukban is elég mélyre tudták ásni az embert. Momentán én az összeset birtokoltam lelkem mélyén hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Egész lényemmel úgy éreztem, hogy végleg a letargia gödrébe zuhantam, és minden kötél, ami kimenthetett volna a sötét, rideg mélyből, elszakadt, beleértve Harry segítséget nyújtó kezeit is.
Szívem a lehető legkisebb darabokra tört, már sehogy sem lehetett jobban összetiporni az aprócska szilánkokat. Eljutottam odáig, hogy a keserűségen túl már semmit sem éreztem. Képes voltam napokat ülni a kanapén, síri csendben bámulva magam elé. Az alsó ajkam belsejét kínzó fájdalom gyötörte annak állandó harapdálásától. Minden egyes alkalommal, mikor fogaim újra sanyargatták a sérült húst, szemeimből egy nehéz könnycsepp tört utat magának.
Nem csak lelkileg váltam sérültté, de fizikálisan is. A nyakamon lévő zúzódások még most is elcsúnyították bőrömet. Akárhányszor végigsimítottam rajtuk, szúró fájdalom lett úrrá a területen. Ha a családon belüli erőszak önmagában nem lett volna eléggé nyomós érv a mély depresszióra és halálvágyra, még a szerelem is elkerült engem, méghozzá nem is akárhogyan.
Most is vele volt, ebben a pillanatban is Tracey-t kényeztette jelenlétével és kedves szavaival. Mindig, ha rájuk gondoltam, egy részem összetört, egy olyan részem, amely Harry-hez kötött, ami érte kapaszkodott foggal, s körömmel. Így, egy hét eltelte után is ugyanúgy éreztem, mint azon a napon, talán most már nehezebben is viseltem a kialakult helyzetet.
Képtelen voltam bírni, hogy vele volt, hogy nem engem választott, hanem egy olyasvalakit, akit alig pár hónapja, ha ismert. Talán én álltam rosszul a dolgokhoz, de haragudtam Hazza-ra. Annyira gyűlöltem őt az erős szerelem érzése mellett, ami egész lényemet feltüzelte. Minden percben azért imádkoztam, bár ne szerettem volna bele, ellenben a fentiek nem adtak jelet nekem, miszerint értették kérésemet. Úgy tettek, mintha egy, csupán mikroszkóppal látható parányi porszem lettem volna a sivatag közepén a sok között. Észre sem vettek, nemtörődömségük pedig megfosztott engem minden eddigi reményemtől. Elvesztem.
*Visszaemlékezés*
- Úgy utálom az életemet. - zokogtam, hosszú percek óta roskadva a zuhanyrózsából kijutó víz alatt.
Nedves ruhám bőrömhöz tapadt, szemfestékem szeplős arcomon csordogált végig, csatlakozva a víz útjához, ami eláztatta egész testemet. Térdeimet egészen mellkasomig húztam, ezzel egy időben hátammal a hideg csempének támaszkodtam. Igyekeztem kiadni magamból minden fájdalmamat, ezért is engedtem meg a zuhanyt, hogy ne hallják zokogásom keserves hangját.
- Abi, kelj fel! Semmi értelme a zuhany alatt sírnod! - kérlelt öcsém, felém nyújtva kezét.
- Hagyj békén Elliott! Hadd haljak meg itt egyedül! - könyörögtem. - Már úgy sincs értelme élnem. - csóváltam fejemet hevesen, arcomat nedves tenyereim közé temetve.
- Szent Isten, te teljesen meghülyültél. - kiabálta túl a zuhany zaját.
- Ne ítélkezz, amíg nem érzed át a helyzetem! - üvöltöttem rá, könnyeim mögül fürkészve vonásait.
- Ha nem szeded össze magad, nem csak anyut hívom fel, de Harry-t is! - fenyegetett, feltartva mutatóujját.
- Nyugodtan hívd fel, úgy sem fog törődni velem, hisz Tracey-vel van. - zokogtam hangosan, arcomat ismét tenyereimbe temetve.
YOU ARE READING
Just Friends (Befejezett)
Fanfiction,,Hogy mi az igaz barátság? Sokaknak csak egy színlelt dolog, egy ismeretlen fogalom vagy épp egy jobb kéz, ami kihúz a magányból. Nekem a barátság ennél sokkal többet jelentett. Számomra egy olyan embert szimbolizált, aki már születésemkor belopta...
