Just Friends (Befejezett)

30. fejezet

*Visszaemlékezés*

Még pár kínkeserves percet ki kellett bírnunk a kicsengőig, de ahogy körülnéztem a teremben, láttam, hogy sokan már elpakoltak, vagy épp most szedelőzködtek. Nem csodálkoztam, hogy az osztálytársaim ilyen türelmetlenül álltak hozzá a történelem óra végéhez, hisz ez volt a heti utolsó óránk. Én próbáltam jól viselkedni, ezért nem csak a könyvem és a füzetem, de még a tolltartóm is előttem hevert a pad tetején gondosan összerakva. Arthur tanár úr hatalmas lelkesedéssel és heves gesztikulálással magyarázta el nekünk az országok közötti harcokat és azok eredményeit, míg azon igyekezett, hogy még ebben a fennmaradt pár percben is ébren tartsa az osztály érdeklődését... elég kevés sikerrel.

Amint a csengő szemtelenül betolakodott tanár úr érdes hangjába, már tényleg senki sem figyelt rá. Az osztálytermet a székek lábai után keletkezett csikorgó hangok töltötték be, ezzel enyhén megfájdítva fülemet. Minden diák - velük együtt én is - heves pakolászásba kezdett, de akadtak olyanok is, akik már épp készültek elhagyni a termet. Akármennyire sietősen pakoltam be mindent a táskámba, a megszokott módon ismét én voltam az utolsó, aki a tanár kivételével a teremben tartózkodott.

Épp behúztam a táskámon lévő utolsó cipzárt, mikor Arthur tanár úr megköszörülte a torkát, ezzel igyekezetre intve engem. Alig egy másodperc erejéig felé kaptam tekintetemet, ekkor láttam meg, hogy erősen markolta a terem kulcsát, készülve bezárni utánam az ajtót. Se perc alatt vettem fel hátamra a táskámat, kezembe fogtam tornazsákomat. Kabátomat sebtében kaptam le székem háttámlájáról, majd kimért léptekkel indultam meg az ajtó felé.

- Csókolom, tanár úr! - köszöntem illedelmesen.

- Szia. - köszönt el egy unott sóhaj kíséretében.

Ahogy sietősen átszeltem az emeleti folyosót szemeimet levezettem a lábaimon díszelgő új piros tornacipőimre. A fűzői rózsaszínűek voltak, ezzel kicsit feldobva az egyébként egyszerű lábbelit. Alig voltam tíz éves, de máris aranyos mintákkal díszítettem ki a cipő orrán lévő fehér színű gumis részt.

Próbáltam sietni, tudván, hogy Harry az iskola előtt várt rám. Biztos voltam benne, hogy már kint volt, mivel ő az osztálytársai közül mindig az első volt, aki elhagyta a tantermet. Nem szerettem volna sokáig váratni, hisz az ősznek köszönhetően elég hűvös volt odakint. Bántam is, hogy odabent nem tudtam felvenni a kabátomat, még ezután kellett bajlódnom vele.

Egy halvány mosoly keretezte arcomat, mikor megláttam Hazza-t az ajtó előtt ácsorogva. A kövesút felé tekintett, ezért nem látta közeledésemet. Barna rövid haját egy kék sapka takarta, ezzel is igazolva számomra, hogy nem volt kint kellemes az időjárás. Az ajtó némileg nehezen zárult, ezért kicsit több erőt kellett belefektetnem annak kinyitásába.

Harry azonnal felém kapta zöld szemeit, amint meghallotta a nyílászárót. Mihelyst átléptem az iskola küszöbét, testemet megcsapta a kicsit sem kellemes októberi levegő. Enyhe meglepetésként ért, mikor szembesültem a ténnyel, hogy nem viselt táskát. Vajon hová tette? Esetleg hamarabb hazament volna és visszajött elém?

- Szia, bocsi, hogy kicsit soká jöttem. - mentegetőztem.

- Nem baj. - küldött felém egy kedves mosolyt. - Vedd fel a kabátodat, hideg van! - kérlelt.

Levettem magamról táskámat és a lehető leggyorsabban bújtam bele melegséget nyújtó farmerkabátomba. Leengedett hajamat kihúztam az anyagból, a vörös tincseket ezután hagytam a vállaimra omlani. Kézfejeim fáztak, miközben kapkodva ugyan, de begomboltam a kabátomat. Harry bármiféle szó nélkül vette fel táskámat a földről. Az arcán megjelenő grimasz láttán arra következtettem, hogy meglepte őt tankönyveim súlya. Mikor elkészültem, kivettem kezéből a táskát és ismét a hátamra kaptam azt. Lehajoltam tornazsákomért is, ezután erősen fogtam annak madzagját.