Just Friends (Befejezett)

11. fejezet

Enyhe gyomorideg fogott el, ahogy barna szemeimmel a falon kattogó órára meredtem. Alig tíz perc maradt addig, hogy apa - előre láthatólag dühösen - belépjen a ház bejárati ajtaján. Akkor is tartottam magam az Elliott-nak tett ígéretemhez. Nem fogok meghátrálni azzal az üggyel kapcsolatban, hogy én fizessem a foci költségeit.

Tizenkét évesen még előtte állt az egész élet, a jövője az ő kezében volt. Ha ő focista szeretett volna lenni, akkor nem hagyhattam, hogy ezt az álmát egy szempillantás alatt a földbe tiporják. Amíg tudom, fizetni fogom neki a futball oktatást, hisz eddig csak ennyi választotta el őt élete fő céljától. Megvolt hozzá a tehetsége, az elszántsága, a megfelelő edzője. Nem hagyhattam, hogy a pénz legyen az az ok, ami miatt le kelljen mondania az álmairól.

Felkötött hajamból kihúztam a hajgumit. Ujjaimmal átfésültem a rendezetlen tincseket és azokat újra egy copfba kötöttem. A betegség erősen megszállta testemet, mert rosszabbul éreztem magam, mint reggel. Még mindig erőtlenség gyötört, de apu beszélni akart velem az Elliott-tól kapott információk szerint. Éreztem, ahogy szívem mellkasomból egyenesen a torkomig birkózta magát, így légzésem nehezebbé és szaggatottabbá vált.

Nem értettem, hogy mitől féltem. Apával már nem egy vitán estünk át, de minden alkalommal, mikor felemelte a hangját, bennem megmozdult valami, ami kiváltotta belőlem a szorongást. Jól tudtam, hogy ez az érzés a puszta félelem volt, nem tudtam volna máshoz hasonlítani. A szívem minden egyes alkalommal hevesen vert torkomban, a tenyereim enyhén verejtékezni kezdtek. Miért féltem a saját apámtól, mikor a dührohamai ellenére sosem emelt kezet ránk? Miért lett gyomoridegem, ha arra gondoltam, hogy mindjárt beszélgetni fogunk?

Enyhén megugrottam az ajtó nyitódásának hangjára. Meghallottam apu nehéz lépteit, ahogy belépett az előszobába. Hirtelen rájöttem a jelenlegi félelmem egyik fő okára. Most csak mi ketten tartózkodtunk a házban, mert anyu és Elliott elmentek bevásárolni, Colin pedig bent maradt az iskolában előkészítőn. Csak mi voltunk. Az én betegségtől letaglózó, veszekedni képtelen énem és apa.

Próbáltam a lehető legtermészetesebb pozíciót kiválasztani a kanapén való ücsörgéshez, hogy ne keltsek feltűnést. Kétség kívül feszült voltam. Olyan érzésem volt, mintha egy munkahelyen ültem volna arra várva, hogy behívjanak az állásinterjúmra. Bár a legmegfelelőbb hasonlat erre az érzésre talán a fájdalmas vallomás lett volna. Mintha meg kellett volna mondanom a szerelmemnek életem legsötétebb titkán, ami biztos, hogy végett vetett volna a kapcsolatunknak. Igen, ez volt a legmegfelelőbb hasonlat a mostani állapotomra. A félelemmel megfűszerezett szorongás és kétségbeesés.

Amint apu kimért léptekkel belépett a nappaliba, tekintetét rám vezette. Barna íriszei hatalmas mértékű dühöt sugalltak, ami mellé még egy olyan érzelem is társult, amit képtelen lettem volna megfejteni. Egy nagyot nyeltem, mielőtt szólásra nyitottam volna kiszáradt ajkaimat.

- Szia. - csak ennyit mondtam, de ezt próbáltam a lehető legmagabiztosabban tenni.

- Szia. - engedett szabadjára egy mélyről jövő sóhajt. - Elliott mesélte, hogy milyen baromság jutott az eszedbe. - hangjában visszafojtott dühöt véltem felismerni.

- Ez egyáltalán nem baromság. Csak segítek neki, hogy az álmait élhesse. - magyaráztam határozottan.

- Te is nagyon jól tudod, hogy sosem lesz belőle jó focista. Egy idő után úgyis el fogja valami csavarni a fejét. - emelte fel enyhén a hangját.

Valójában meglepődtem, hogy higgadtan indította el a beszélgetést és nem csak úgy nekem ugrott torka szakadtából üvöltözve.

- Nem fogja. Már kiskora óta ez az álma, amióta csak elsőnek fogott labdát a kezében. - védtem meg öcsémet.